Bolti ár: 1600 Ft
Kedvezményes ár: 1200Ft

Ízelítő a könyvből


– Szegítszég! – kiáltotta Gigawatt Voltmárvolt fogatlan szájával, amely legutóbbi munkahelyén kopott nullára, miközben ő is végletekig amortizálta a szintén rosszul járó Climbtown elnök urat. 

Pontosabban, csak egy kis részét, de azt viszont teljesen. 

Mindez közvetlenül azután történt, hogy Voltmárvoltnak, az Ördög parancsára, helyet kellett cserélnie a csókos szájú Mónikával, aki ennek következtében szabad lett, mint a madár, és visszatérhetett a földi pokolba. Ez csak egy kicsit volt jobb, mint idelent, viszont ott még mindig több volt a hely, mint itt, az Alvilágban, ahová évezredek óta tömött sorokban érkeztek a gonoszkodó, pokolra való lelkek. 

Az elnök urat, akinek a kiáltásai itt is jól hallatszottak, éppen a szomszédos helyiségben operálták nővé. Nem gonoszságból, netán bosszúból, hanem csak abból a pedagógiai célzatból, hogy ő is megismerhesse, milyen is az, amikor az ember – nő. Mivel minden rosszban van valami jó, Climbtown elnök hamarosan nagy sikerű, kissé kesernyés ízű önéletrajzi ihletésű kötetet jelentetett meg tapasztalatairól „Szívás volt az életem”-címmel. 

De Voltmárvoltot nem érdelkelték más emberi lelkek szenvedései. őt csak a saját szenvedései érdekelték. Kopasz fején kidülledtek az erek, asztrális teste vörös volt mint a főtt rák, szeme kigúvadt, hosszú, villás nyelve pedig ernyedten lógott a mellkasára.

– Szegítszég! – ordította megint kétségbeesetten, de senki nem válaszolt neki. 

Az illetékes elvtárs, akihez itt minden hozzátartozott, éppen megbeszélést folytatott ördögi segítőivel, akik a napi kínzási, bűnhődési, vezeklési terveket állították össze egy hosszúra nyúló reggeli értekezleten. Látható, hogy nem holmi ad hoc alapon, hanem ördögi precizitással megalkotott vezeklési napirend szerint folyt itt minden kínzás. 

– ÁÁÁÁÁÁ – sikoltozott Voltmárvolt, miközben egy hatalmas nagy üstben rotyogott. Alatta szép nagy tűz lobogott, amely megfelelő hőenergiával táplálta az üstöt, amelyben Voltmárvolt vezekelt.

Joule, Kelvin, Fahrenheit és Celsius a négy ördögfióka szorgalmasan hordták a fát és a lengyel brikettet, így a tűz egyre jobban égett, Voltmárvolt pedig egyre jobban ordított. 

– Kegyejem! – kiáltozott Voltmárvolt, és ki akart mászni az üstből. 

De itt ilyet nem lehetett tenni! Az egyik biztonsági őr, név szerint Perzelusz egy vasvilla segítségével ügyesen visszanyomkodta Voltmárvoltot az üstbe, ahol, mint ahogy már egyszer örömmel jelentettük, hetek óta rotyogott. 

– Meghajok! – sírdogálta Voltmárvolt.

Erre a négy ördögfióka és a biztonsági őr is felröhögött.

– Motyt meg mity röhögtyök? – kérdezte fogatlan szájával Voltmárvolt.

– Többé nem halhatsz meg, mert már meghaltál! – hahotáztak az ördögfiókák. – Azért vagy itt!

– De én nyem akajok meghajni! – sikoltotta Voltmárvolt. – Éjni akajok és kegyetjenkednyi!

– Már késő, haver! – veregette meg a vállát egy korbáccsal Perzelusz. – Innen nincs visszatérés!

– Azonnyal beszélnyi akajok az Öjdöggej! – követelte Voltmárvolt. 

– Azt nem lehet! – ingatta a fejét Perszelusz.

– Miért nyem? – érdeklődött Voltmárvolt. 

– Mert az Ördög nagyon elfoglalt. Minden perce be van osztva. Ha minden vezeklő ostoba kérései, elhelyezési problémái miatt folyton felugrálna fontos teendői mellől, akkor itt nem jutnánk soha egyről a kettőre, akadoznának a kínzások, a kegyetlenkedések, a perzselések, forró üstben rotyogtatások, a napi rendszerességű lelki terror és a vasárnaponkénti megrontások. Beláthatod, hogy mindez akkora felfordulást okozna a jól megszervezett helyi működésben, hogy utána már az Ördög sem ismerné itt ki magát, akkora fejetlenség keletkezne.

Az ördögfiókák, miközben szorgalmasan táplálták Voltmárvolt alatt a tüzet, egyetértően bólogattak. 

– De ény üzletyi ügybeny akajok veje tájgyajnyi! – hörögte Voltmárvolt, mert az üstben most már olyan meleg volt, hogy égni kezdett a bőre a vízben. 

– Üzleti ügyben bármikor lehet velem tárgyalni – jelent meg váratlanul az Ördög, akinek a pénz volt a gyengéje. Valamikor régen, az idők kezdetén ez volt az oka, hogy bukott angyal lett belőle. Állítólag akkor telt be vele kapcsolatban a pohár, amikor fogadott egy kígyóval, hogy az ember szereti-e az almát, vagy sem. Hiába az Úr haragja, hiába a nevelő célzatú elűzetés, játékszenvedélyét azóta sem tudta legyőzni, mint ahogy a kíváncsiságát sem. 

A négy ördögfióka mélyen meghajolt, majd miután még egy nagy adag jófajta fát és lengyel brikettet dobtak a tűzre, előírásos módon, szépen egyenként kihátráltak a vérvörösre festett falú helyiségből.

– Perzelusz, te is elmehetsz!

– De főnök úr! Aggódom a biztonságáért! – aggodalmaskodott a Perzelusz. – A nyilvántartási lapja és a kartoték adatai szerint Gigawatt Voltmárvolt, amíg élt és kegyetlenkedett, a világ leggonoszabb fekete mágusa volt. Mindenkit megölt, becsapott, leigázott és szövetségeseit is előszeretettel szúrta hátba. A legveszélyesebb tömeggyilkosok egyike. Kettőzött figyelmet igényel és biztonsági őröket, mert tartani lehet attól, hogy megszökik.

Az Ördög hahotázni kezdett. Annyira röhögött, hogy még a fekete könnye is kicsordult. 

– Perzelusz! Vedd már végre észre, hogy ez itt a Pokol! Itt én vagyok az Atyaisten. 

Villámlás, majd menydörgés jelezte, hogy ez a kijelentés azért túlzás volt.

– Ha még egyszer hiábavaló módon pofádra veszed a nevemet, száműzlek a Pokolból is! – dörrent az Úr hangja. – Ez már a második munkahelyed, de eddig állandóan csak csalódnom kellett benned, bukott angyal! Vedd tudomásul, hogy isteni szeretetemnek és megbocsátásomnak is megvan a végső határa. Ha túlfeszíted a húrt, kirúglak. És akkor az Isten sem fog neked többé munkát adni. 

– Bocs, Uram! – sunnyogott az Ördög, és reménykedett, hogy hazudozásának most nem lesz súlyosabb következménye. – Nem fog előfordulni többet! 

– Na, azért! – dörrent az Úr hangja. – Folytasd a munkádat! Légy lelkiismeretes, és ne feledd, hogy darabbérben dolgozol. 

– Igenis, Uram!

Az Úr hangja elhagyta a helyet, ahol ismét a fény hiánya, a reménytelenség, a szenvedés és a fájdalom lett a jellemző hangulat.

– Innen senki nem szökhet meg, csak akkor lehet távozni, ha én megengedem. Illetve, még akkor sem – vágott bele az Ördög villás farkával a mondandójába és Voltmárvoltba is, mert a megátalkodott piszokfajzat már megint ki akart mászni az üstből, ahol hetek óta rotyogott. 

A Sötétség Fejedelme, akiről immár kiderült, hogy csak egy néhai bukott arkangyal, maga is csak egy egyszerű alkalmazott, aki legfeljebb csak a saját, piti kis szemétdombjáért felel, és ha az Úr másként akarná, mehetne az utcára, Perzelusz felé fordult:

– Az itt tartózkodó elítélteknek nincsenek jogaik, de még testük sem! Ugyan mit tehetne ellenem ez a nyomoronc lélek? – mondta undorral, és közben ráfújt a tűzre, ami ettől dühösen fellángolt.

– Ahogy óhajtod, Nagyuram! – hajolt meg a biztonsági őr, és távozott.

Az Ördög kettesben maradt Voltmárvolttal.

– Miféle üzleti ügyről beszéltél az előbb? – kérdezte kíváncsian, miközben Voltmárvoltra szegezte a tekintetét. Voltmárvolt sikoltozott, mert a szegezés még fájdalmasabb volt, mint az üstben való rotyogtatás.

Látható, hogy milyen embertelen, sőt, pokoli körülmények voltak idelent! Aki ide került, annak nem csak a dohányzással, az ivással, a szexszel kellett felhagynia, hanem minden reménnyel is!

– Tyak akkoj beszélyhetyek, ha elojtyod alattyam a tyüzet! – motyogta Voltmárvolt.

– Azt nem lehet! – utasította el az Ördög a kérést. – A házirend előírja, hogy a tüzeknek minden körülmények között, napi 24 órában égniük kell.

– Akkoj legajább teggy tyakajékja! – sikoltotta Voltmárvolt fogatlan szájával.

– Nem bánom, ebbe belemegyek – egyezett bele az Ördög. Még nem tudta, hogy nagy hibát követ el ezzel, de amikor egyszer, jóval később rádöbbent, már késő volt. 

– Nem tyugyok fog nyélküj beszényi! – követelte Voltmárvolt. – Kéjem a fogamaty!

– Úgy érzem, egyre többet akarsz! – morgolódott az ördög.

– Ha nyem adogy, akkoj nyem tyugyok beszényi – kapaszkodott ki az üstjének szélére Voltmárvolt.

Az Ördög körbenézett, mintha attól tartana, hogy valaki meglátja, hogy megszegi a kötelező munkahelyi előírásokat. Gyorsan intett egyet a kezével, mire Voltmárvoltnak megint volt foga. Ördögien ügyes fogászati beavatkozás volt, ha bárki, földi halandó látta volna, biztosan leesik az álla és kiesik a foga a döbbenettől.

Voltmárvolt randa pofáján átsuhant valami öröm-szerű kifejezés, de ezt nem lehetett biztosan megállapítani, mert a teste nem emberi test volt. Hanem csak a sötét és gonosz lelkének kivetülése, amely annyira volt anyagi jellegű csupán, hogy a válogatott kínzásokat és vezeklési műveleteket, valamint a bűnhődési eljárásokat el lehessen rajta végezni. 

– Beszélj! – utasította az Ördög. – Nincs sok időm!

– Bizony nincs! – sajnálkozott Voltmárvolt, és látható módon olyan arckifejezést öltött, mintha tudna valamit ezzel kapcsolatban, de rejtegetni próbálná.

– Látom a nonverbális kommunikációdon, hogy tudsz valamit! – dörrent rá az Ördög.

– Nos, igen... – mondta sokat sejtető módon Voltmárvolt.

– Beszélj, ha kedves az életed! – fenyegette meg az Ördög.

– De hát már meghaltam! – tárta szét égett kezét Voltmárvolt. – Ennél jobban nem halhatok meg, igaz?

– De a kínzásaid sűrűsödhetnek, a szenvedéseid pedig még fokozódhatnak! – sziszegte az Ördög. – Jobban jársz, ha beszélsz. Hogy érted azt, hogy nincs sok időm? 

– Tudom, amit tudok – felelte rejtélyesen Voltmárvolt. – Hatalmas erejű fekete mágus voltam életemben. Tudásom is hatalmas volt, ezért birtokomba jutott az az információ, amely számodra rendkívüli fontosságú lehet. 

– Beszélj hát! – intett az Ördög türelmetlenül.

– Téged, barátom, rettentő módon átvertek! – mondta Voltmárvolt bizalmaskodó hangnemben. 

Az Ördög ezen igencsak felfortyant, akárcsak Voltmárvolt vize az előbb, és éppen agyon akarta ütni ezt a szemtelen fekete lelket, amikor Voltmárvolt gyorsan folytatta:

– Ne tedd, mert megbánod!

– Hogy én? – ordította az Ördög. – Mit képzelsz magadról, ostoba? Mit képzelsz, ki vagy te?

– Úgy látom, fel kell fednem magamat. Én vagyok a te III/III-as titkosügynököd a Földön. Feladatom volt, hogy minél több emberi lelket megrontsak, megkínozzak és a Pokolra juttassak. Ezért születtem a világra, ez volt a küldetésem, ezért tevékenykedtem szorgalmasan világéletemben. Sokezer gonosz lélek követett, akik mindannyian ugyanezt csinálták, és téged szolgáltak, noha esetleg nem is tudták. Ám halálommal ez a munka megszünt.

– Természetesen tudom, hogy te voltál a III/III-as titkosügynököm – mondta türelmetlenül az Ördög. – Sajnáltam is, hogy kivontak a forgalomból. De hát az Úr akaratába nem szólhatok bele, hiszen én csak egy bukott angyal vagyok. Örülök, hogy van melóm, örülök, hogy melegben lehetek, noha a hely számomra sem éppen álmaim netovábbja. De megalkudtam, mert tudom, ezt a feladatot is el kell valakinek végeznie. Mivel a lelkem sötét, alaptermészetem pedig gonosz, kézenfekvő, hogy a feljebbvalóm engem helyezett ebbe a pozícióba.

– De ha én itt maradok, hamarosan megszűnik az állásod, munkanélküli lehet belőled, és mehetsz isten hírével, és meglátod, nem telik bele sok idő, és az Isten sem fog veled törődni. A Poklot fel fogják számolni, mert középkori hangulatú, idejétmúlt képződmény lesz, amely nem felel meg a modern kor követelményeinek – ecsetelte Voltmárvolt teljes beleéléssel.

– Nem mondod komolyan?! – döbbent meg az Ördög, és látszott, kileli ettől a lehetőségtől a hideg, ami idelennt, a többszáz fok melegben nem volt mindennapi látvány. 

– De bizony, a legkomolyabban mondom! – folytatta Voltmárvolt. – A világ nagyon megváltozott. Az emberek már nem hisznek a Pokolban. Ha itt maradok, akkor a Földön mindenki el fogja felejteni, hogy létezik Pokol. Nem jut senki a Pokolba, és többé a Jóistentől sem kapsz fejkvótát. Akkor pedig bezárhatod ezt a kócerájt, mert még tüzelőre sem jut majd lóvé. 

– De hát a rengeteg szenvedés, a háborúk, a remek kis vírusok, a betegségek, a pestis, a lepra, az  Ebola és az AIDS azért még működnek, ugye? – kérdezte reménykedve az Ördög. – Azért nem felejtettek el az emberek szenvedni?

– Ki kell ábrándítsalak! – ingatta a fejét Voltmárvolt. – A helyzet máris nagyon súlyos. De nézzük sorjában. A pestis és a lepra lényegében eltűnt a Föld színéről. Az Ebolát hamarosan megfékezik, de egyébként sem tudott világméreteket ölteni. Az AIDS pedig terjed ugyan, de korántsem olyan ütemben, mint ahogy remélted. 

– Nem haltak ki emberek milliárdjai és nem néptelenedtek el miatta kontinensek? – kérdezte csalódottan az Ördög.

– Nem, mindössze néhány százmillió ember távozik miatta az élők sorából. Lassan terjed és hamarosan meg fogják találni az ellenszerét.

– Rettenetes! – bosszankodott az Ördög.

– A háborúk, amiket említettél, lényegében abbamaradtak. A két világháborút nem követte egy mindent eldöntő harmadik menet, bárhogyan is szeretted volna. Az emberek békére törekszenek, mert nem akarnak már értelmetlenül, milliószámra meghalni, mint mondjuk hatvan évvel ezelőtt, a Második Világháborúban.

– Érthetetlen! – hitetlenkedett az Ördög. – Ennyire megváltoztak az emberek? 

– Ennyire – bólogatott Voltmárvolt. – Például Európában, ahol évezredekig remekül ment minden, már egyáltalán nem akarnak az emberek meghalni. Ellenkezőleg, a régi ellenségek kibékültek és együtt akarnak sokáig, jólétben és boldogan élni. 

– Undorító! – öklendezett az Ördög. – Mivé lett a világ! Pedig itt voltak a világon a legremekebb vallásháborúk, sőt rekordkísérletet is sikerült beállítanunk a százéves háborúval. Milliószámra hullottak az emberek, és ma meg azt mondod, hogy béke van? Hogyan lehetséges ez?

– Hogyhogy nem tudsz ezekről a dolgokról? – kérdezte Voltmárvolt csodálkozva.

– Izolálva élek idelent – vallotta be az Ördög. – Itt nincsenek újságok, mert olyan nagy a meleg, hogy azonnal lángra kap a papír. Sem tévé, sem rádió, mert az meg megolvad és elfolyik. Az Internettel próbálkoztam, de nem vált be az sem. A számítógépek is elfolytak. Sajnos csak az ide kerülő lelkek szolgáltatnak némi információt a fenti világról, de a kínzások miatt gyorsan megőrülnek, és már nem lehet tudni, mi igaz és mi nem igaz abból, amit sikoltoznak az üstben rotyogtatás közben. 

– A napjaid meg vannak számlálva! – monda megint Voltmárvolt hatásvadász módon.

– Ne mondd ezt folyton, mert ideges leszek! – morogta fenyegetően az Ördög. 

Voltmárvolt azonban elégedetten látta, hogy hazugságainak gyümölcse lassanként be fog érni, és hamarosan mérgező terméseket szüretelhet a gonoszság fájáról. Az Ördög befolyásolható volt, csak megfelelő módon kellett neki igaznak tűnő információkat tálalni. Nem ártott bizonyos dolgokat felnagyítani, bizonyos eseményeket és tényeket végképp elhallgatni, másokat pedig kissé csúsztatni. Az Ördög láthatóan bekapta a horgot. Voltmárvolt érezte, hogy közeledik szabadulásának perce.

– Nagy hiba volt, hogy legkiválóbb ügynökeidet, akik pedig igazán odaadóan szolgálták ügyedet, kiiktatták a világból – folytatta Voltmárvolt. 

– Adolfra, Joszipra, Pol-Potra és a többiekre gondolsz? – kérdezte az Ördög sajnálkozva.

– Rájuk, bizony! – bólogatott Voltmárvolt. – Manapság már egyetlen valamire való Antikrisztus sem tevékenykedik a földön. A helyzet annyira elszomorító, hogy jóideje egyetlen Megváltót sem küldtek a Mennyből, hogy ellensúlyozza jelenlétüket. Ha a Földön minden így marad a továbbiakban, akkor az egész bolygó bele fog veszni a langyos állóvízből keletkező megbüdösödött mocsárba.

– Elmocsarasodik a Föld? – kérdezte reménykedve az Ördög. – Akkor remek kis betegségek fognak megjelenni, mocsárláz, malária satöbbi.

– Dehogyis! – rázta a fejét Voltmárvolt. – Ez csak amolyan szófordulat volt. 

– Milyen kár, hogy nincs senki, aki méltóképpen képviselhetné hatalmas hatalmamat odafent a fenti világban! – sóhajtott az Alvilág ura, és elgondolkodva piszkálgatta az orrát.

– Bizony nagy kár! – helyeselt nagy hévvel Voltmárvolt. – De hát nincs is ilyen, se égen se földön, aki képes lenne megfelelni ennek a hatalmas nagy feladatnak.

– Tudod miért? – hajolt közelebb hozzá az Ördög, amitől Voltmárvolt megszédült, mert ilyen szájszaga még neki sem volt soha.

– Miért? – hörögte.

– Mert az Úr már megakadályozza, hogy ilyen lelkek szülessenek – avatta be a nagy titkoba az Ördög.

– Bizony, így van – helyeselt Voltmárvolt. – És én tudom, hogy miért. És azt is tudom most már, hogy mire megy ki a játék.

– Mire? – kérdezte az Ördög rosszat sejtve.

– Az egésznek az az oka, hogy az Isten szereti az embereket –magyarázta Voltmárvolt. – őket szereti a világon a legjobban. Bármit képes nekik eltűrni. Még azt is eltűrte, hogy egymást írtsák. De most már úgy alakítja a dolgokat, hogy ne írtsák ki egymást, bárhogy is szeretnénk azt mi ketten. Bezzeg, amikor te elkövettél egy-két apró hibát, rögtön bukott angyalt csinált belőled. Ez nem igazságos dolog szerintem...

– Nagyon így van! – helyeselt az Ördög. 

– De ami a legrosszabb rád nézve, hogy téged sem szeret. Munkát ígért neked, amit meg is kaptál, de azt álnokul elhallgatta előled, hogy ez a munka nem fog örökké tartani. Ha nem lesznek vezekelésre ítélt lelkek, mert az emberek annyira megjavulnak, hogy nem lesz szükség a tisztítótüzedre sem, akkor bezárhatod a boltod. Én felismertem, hogy erre megy ki a játék, de te úgy látom, vak vagy, barátom. Itt ülsz a Pokol tornácán, éjt nappallá téve halálra dolgozod magad valakiért, akiről azt gondolod, hogy szeret téged, és a végén majd ki fog derülni, hogy az első adandó alkalommal megint lapátra tesz! – Voltmárvolt kemény szavai ostorként csaptak az Ördög fekete lelkébe.

– Jaj, ne! – sápadt el a Sötétség Fejedelme, és rémülten nézett körbe. – Most mit tegyek?

– Engedj vissza az élők világába! – javasolta mézesmázos hangon Voltmárvolt. – Te hatalmas lény vagy! Még arra is képes volnál, hogy teremts, de bírósági tárgyalás nélkül, teljesen jogtalanul és önkényesen elvették tőled ezt a képességet. Pedig igazán megérdemelnéd, hiszen hatalmaddal csak egyvalaki vetélkedhet. Ha az a valaki, a nevét nem mondom ki, mert akkor tudom jól, hogy megjelenik, nem hajlandó Antikrisztusokat a földre küldeni, akkor küldj te a Földre gonosz lelkeket. Sőt! Ne vesződj az amatőr és piti kis gonoszkodókkal, hanem küldj vissza engem. Én vagyok a leggonoszabb, a legkegyetlenebb, a feladatra legmegfelelőbb. 

– De ez teljességgel szabályellenes! – vitatkozott az Ördög, bár látszott rajta, hogy nagyon tetszik neki az ötlet. 

– Ruházz fel gonosz hatalommal, add vissza az elkobzott varázserőmet, és garantálom neked, hogy kifordítom sarkaiból a világot, még akkor is, ha nincs egyetlen szilárd pont sem rajta. Háborúk, viszályok, járványok fognak pusztítani, és én hűen szolgállak, egészen addig, amíg le nem jár az időm. Mivel hatalmas fekete mágus vagyok, képes lehetek arra, hogy rendkívül hosszú ideig éljek és közben téged szolgáljalak. 

– Tetszik a terved, Volti – ismerte el az Ördög. – Bizony jól beszéltél az előbb. Belátom, nincs más mód a munkahelyem megtartására, csakis az, ha visszaküldelek a Földre. Noha szabályellenes a dolog, de nem biztos, hogy kiderül. Majd azon leszek, hogy elrendezzem az ügyet. 

– Mikor indulhatok? – kérdezte Voltmárvolt izgatott hangon. 

Az Ördög hatalmas mancsainak egyikével egyetlen mozdulattal benyúlt érte az üstbe, és kiemelte, mint ahogy a bűvész szokta előhúzni a cilinderből a nyulat.

– Hű, ez ilyen forró! – szisszent fel, amikor ráfröccsent egy kevés a pokoli forró, speciális összetételű vezeklési folyadékból. Közben elejtette Voltmárvoltot, aki hatalmasat esett a kőpadlóra, és lábait szétdobva kiterült mint egy béka.

Az Ördög hóna alá kapta Voltmárvoltot, és kinyitotta az ajtót. Miközben sötét folyosókon siettek keresztül, Voltmárvolt az Ördög hóna alól is megállapította, hogy ebben a labirintusban egyedül soha nem ismerné ki magát. 

Az Ördög sietett, mert drága volt számára az idő, hiszen nem akarta elveszíteni a munkahelyét. Bizonyára ő maga is tisztában volt vele, hogy ilyen előélettel tényleg soha nem kaphatna máshol melót.

Hirtelen megérkeztek egy hatalmas terembe. Az Ördög a falhoz támasztotta a kissé hullamerevnek tűnő Voltmárvoltot, majd az egyik szekrényhez lépett. 

– Ha szerencséd van, akkor még nem égették el a tested – mondta az Ördög reménykedve.

Voltmárvolt ugyanígy nézett, bólogatott és didergett, mert a kénkőszagú levegő hőmérséklete itt alig százötven Celsius fok volt. 

A hűtőházban voltak, ahol a holttesteket tárolták egy darabig.

– Hogy az Ördögbe! – csóválta a farkát az Ördög, amikor kihúzogatott egy csomó üres fiókot, de sehol nem találta, amit keresett.

– Nincs meg? – sápadt el Voltmárvolt.

– Azok az ügybuzgó ördögfiókák! Biztosan már aznap elégették, amikor megérkeztél, hogy ne foglalja a helyet! A kis pokolfajzatok! – káromkodott az Ördög dühösen.

– Vissza kell térnem! – vicsorgott Voltmárvolt. – Bármi áron is!

– De ha nincs tested, hogyan fogsz visszatérni? – kérdezte tanácstalanul az Ördög.

– Ha másként nem megy, szellemalak formájában! – vicsorgott elszántan Voltmárvolt, aki láthatóan fanatikusan akarta, hogy Holnemvolt mivoltából ismételten Megintvolt, netán Újravolt legyen. – Van egy remek tervem! Vissza kell térnem Britanniába, de abba a korba, amikor még a Kelták és harcos rokonaik, a Balták uralkodtak. Van ott egy hatalmas varázseszköz. A hagyomány úgy tartja, hogy a druidák alkották, amelyet senki nem tud már használni, de én tudom, hogyan működik, és azt is, hogyan használhatom fel ahhoz, hogy újra testet ölthessek.

Az Ördög ezen elgondolkodott, majd végül bólintott.

– A dolog nem kivitelezhetetlen – jelentette ki az Alvilág ura, aki jól tudta, hogy az elmúlt korok egy másik idősíkon éppen úgy léteznek, mint ahogy a lehetséges jövő számtalan variációja is ott kavarog valahol a téridőben. A Sötétség Fejedelme kinyitott egy titkos ajtót, amely egyenesen a Földre vezetett. Az ajtóban volt egy titkos számkombináció. Az ördög beállította rajta a titkos kódot, a 666-ot, amlyet biztosan soha senki nem talált volna ki, hiába is próbálkozott volna véletlenszerűen. Utána beállította az időkódot, méghozzá pontosan akkorra, amit Voltmárvolt mondott neki az előbb.

– Vigyázz Volti, mert ebben az asztrális alakban csak korlátozott ideig tudsz fentmaradni! Pontosan negyvenkét napig. Ha addig nem sikerül újra testet öltened, jóvátehetetlenül el fogsz enyészni az űrben. De az is lehet, hogy visszatérsz hozzám, és megint kínoznom kell téged. Persze, ne gondold, hogy örömmel teszem, de hát mit csináljak, ez a kötelességem.

– Nem fogok soha ide visszakerülni! – ígérte Voltmárvolt.

– Mindenki ezt gondolja – vigyorgott az Ördög –, aztán nézd meg, mennyien vannak itt. Milliárdnyi szenvedésre ítélt lélek. Rengeteg baj van velük, hisztisek, kényeskedőek és ostobák is a legtöbben.

Voltmárvolt megborzongott.

– Menj Volti és gonoszkodj, kegyetlenkedj szorgalmasan – intett búcsút az Ördög. 

– Utálom, ha Voltinak szólítanak! – sziszegte a bajusza alatt. – De megteszem, ami tőlem telik! – ígérte Voltmárvolt, és belépett a való világba. – Rettenetes bosszút állok mindenkin, aki miatt ide jutottam! – fogadkozott vicsorogva. – És másokon is persze. De legfőképpen azon a kis mocsok pondrón, azon a sebhelyes homlokú kis gazfickón, azon az átokfajzat Heri Kókleren, aki minden bajomnak legfőbb okozója.