Bolti ár: 1600 Ft
Kedvezményes ár: 1200Ft

Ízelítő a könyvből



Az éjszaka már megint sötét volt, mint eddig minden éjszaka, amikor nem sütött hétágra a nap.

A meleg nyári levegőben fura, kellemetlen szag terjengett. Ha nem lettünk volna egészen bizonyosak abban, hogy mindez tökéletes képtelenség, arra kellett volna gyanakodnunk, hogy egy közeli sertéstelep vagy fehérjefeldolgozó illatának semmi máshoz nem hasonlítható aromáját fújdogálja pofánkba a légáramlat.

De!

A sötétben megmozdult valami!

Nem!

Két valami modult meg!

A szag is belőlük származott!

Amennyire a sötétben ki lehetett venni, ami nem volt ugye könnyű, mert az észleléshez szükséges fotonok minimális mennyiségben álltak rendelkezésre, egy baloldali és egy jobboldali valami közeledett. Messziről látszott, hogy mindkettő nagyon, de nagyon büdös.

Egy idős, ám mégis virgonc nénike, aki a szomszédos bolondokházából épp csak öt percre mászott át a kerítésen, hogy az éj leple alatt rumosmeggyet lopjon a szomszéd biogazda fájáról, ijedten szisszent fel, amikor éles szemüvegével felismerte, hogy kik közelednek a békés polgári otthonhoz. Annyira meglepődött szegényke, hogy még a szemét is dörzsölgetni kezdte a nagy hitetlenkedés közepette. Ez nagy hiba volt, mert így már nem volt több keze, amivel kapaszkodhatott volna. Az orrát sem tudta mivel bedugni, ezért a rettenetes szag behatolt a fejébe, és nullára amortizálta a szegény nyugdíjas asszony tüdejét

A két alak mit sem törődött a nénikével és a nénike okozta hangos puffanással, amikor öreg, beteg kis teste leesett a betonra, és minden csontja szilánkosan és nyíltan eltört.

Csak mentek előre, komor arccal, eltökélve, merev tekintettel, toronyiránt, mint a cowboyok, amikor egymás vérit akarják venni egy jó kis utcai balhé során.

A kihalt strasszén néhány tucatnyi kamion dübörgött keresztbe, buszok jöttek szembe, autók, motorok, kombájnok száguldottak, gyalogosok káromkodtak, főleg azok, akiknek éppen csak hogy nem sikerült átérniük a túloldalra a kamionok előtt.

A két alak mint az úttörők, rendületlenül haladt előre. Átvágtak egy kijelölt gyalogátkelőhelyen, majd határozott léptekkel tovább indultak egy kijelöletlen felé. Fékcsikorgás hallatszott, tülkölés, majd koccanások zaja. A férfiak felröhögtek. Arcukon kegyetlen, vadállati gonoszság ült, szemükben a rosszakarat sárga fénye csillogott. Aki nem tudta, kicsodák is ők, gyanútlanul azt hihette volna, hogy a közterület felügyelettől vannak.

Egy pillanatra kegyetlen tekintetük összevillant. Mindketten megrettenve kapták el egymásról a pillantásukat, mert olyannyira kegyetlen volt a nézésük, hogy a rettenettől székelniük kellett. Minden erejüket összeszedve összepréselték záróizmaikat és  folytatták útjukat tovább, egyenesen a szemközti oldalon lévő, földszintes felhőkarcoló felé.

– Jaj, ne! – kapta fel a fejét a földről egy kéregető koldus, amikor a mellette elhaladó nagyon gonosz emberek a zsebkésükkel hirtelen mozdulattal levágták azt.

A két mindenre elszánt fazon gonosz tekintettel haladt tovább. Egyszer csak megláttak egy struccot, amely ki tudja hogyan kerülhetett a járdára. A két gonosz figura a szegény állat mögé lopakodott. Az egyikük teli tüdőből felfújt egy jókora papírzacskót, majd kidurrantotta. Ezzel elkövették a világ egyik leggonoszabb dolgát: megijesztették a struccot a betonon. A futómadár hirtelen mozdulattal be akarta dugni a fejét a földbe, de sajnos ez rajta kivülálló okok miatt nem sikerülhetett, így életét vesztette.

Fürge furgon fékezett mellette, kipattant az ajtaja, a strucceltakarító munkások pedig gyakorlott mozdulatokkal eltűntették a szegény pára földi porhüvelyét. Senki sem szisszent fel, mert ez Landön volt, ahol az ember nap mint nap még ennél is cifrább dolgokkal találkozhat. Főleg, így éjszaka...

– Kik ezek a nagyon kegyetlen kinézetű, rosszarcú emberek? – kérdezte egy alpinista a kollégáját, akivel még ezen az éjjeli órán is a földszintes felhőkarcoló ablakait tisztogatták a rárakódott portól, piszoktól, elkallódott űrrepülőgép daraboktól.

– Tudja a rosszeb – felelte a mászik, a felpiniszta, aki pösze volt meg raccolt. De cak akkor, ha kötélen lógott egy magasz építmény tetejéről. – Inkább takajíccunk, kéjlek, mert soha nem végzünkh. Még hátra van a teljesz alagszor, a mélygaráz és a disznóól. Otthon meg vár az asszony, és ma éjjel még őt isz meg kell termékenyíteni.

– Hát, hülyék vagyunk mi, hogy ennyi pénzért egész nap csak itt lógunk és takarítunk mint a gépek? – sopánkodott tovább a társa.

– Hülyék! – bólogatott a másik. – Elegem van az egészből. De mivel kell a pénsz, ész az atomfizikuszi diplomámmal nem tudok elhelyeszkedni, ninc mász hátra, mint hogy ablakot pucoljak. Nem szégyen esz, cak szar.

Eltelt egy óra, majd még egy. A két ablakpucoló csak dolgozott tovább csendben, mint az állat. Vagyis kettő. Egyszercsak megszólalt az egyik:

– Mindjárt jövök, csak leugrom egy szendvicsért – mondta kis idő elteltével kollégájának az alpinista, majd kioldozva magát a biztonsági hevederből, alávetette magát a mélybe.

Eközben a két rosszarcú alak is megérkezett az épülethez, ahol egyetlen szemvillantás alatt leszázalékolták a portásbácsit, és rövidre zárták a kapucsengőt.

– Mi a nyavaja! – lépett ki az ajtón Heri Kókler feldúltan, mert mindig feldúlt volt, amikor megzavarták az elmélyült Legózásban. Mint mindig, most is a legutóbbi divat szerint öltözködött. Elegáns, sormintás sodronyinget viselt, oldalán szamurájkard lódott, a hátán számszeríj és nyílvesszőkkel teli tegez. Bőrnadrágja azonban szöges ellentétben állott házimamuszkájával, amelyben otthon mindig ejtőzni szokott. Széles ővéből rettenetesen bazinagy kés markolata állt ki, olyan hosszú és olyan fogazott volt, hogy viselését és főként használatát tiltotta a genfi egyezmény.

– Kik maguk? Mi a francot keresnek itt? Miért vannak öltönyben? Miért bántották a portás bácsit? Mi a személyi számuk? – kérdezte a nagy hős, aki még kisfiú volt, de azért nemileg már érett..

A két rosszarcú ember megilletődve összenézett, mert még saját szemükkel soha nem látták korunk hősét. Az egyik megköszörülte a másik torkát, és egyszerre megszólaltak:

– Mi vagyunk a gonosz hármasikrek. Mi vagyunk a helyi gengszterek kápói.

– Ezt nem veszem be! – rázta a fejét Heri Kókler. – Látom ám, hogy csak ketten vannak.

– Nos, mondta zavartan az egyik, valójában nettó ketten vagyunk, de a bruttó mennyiségünk az három. Erre hamis tanuink is vannak.

– Ha maguk mondják... – bizonytalanodott el Heri, aki soha nem volt jó matekból, és ha egyedül volt, gyakran piszkálta az orrát, mert utána jobban kapott levegőt. Egyébként ő is ugyanolyan volt mint minden egyszerű fiú, ha babot evett ő is rettentően büdöseket tudott fingani. De mivel már háromszor megmentette a világot azzal, hogy ugyanennyi alkalommal megölte a gonosz Megawatt Voltmárvoltot, a fekete lelkű feketemágust, mégis különleges hősnek számított.

– Azért jöttünk, mert meg akarjuk magát zsarolni, fiatalúr.

– Jaj, ne! – kapott a szívéhez Heri Kókler, aki erre azért nem számított. – Mi a frászért akarnak maguk megzsarolni? – kérdezte rémülten és kivonta szamurájkardját a hüvelyéből.

A másik kettő figyelmét nem kerülte el az az apró momentum, hogy a szamurájkard mennyire nagyon véres volt.

– Azért, mert szép szokás a környéken, hogy védelmi pénzt szedünk mindenkitől, akitől csak lehet. Maga, fitalúr, nyílván még nem régóta lakik errefelé, ezért biztosan nem talákozott még igazi szakemberekkel. Mint amilyenek mi is vagyunk. Mi azonnal kiszagoljuk, ha valaki híres. Tudjuk, hogy a homlokára ragasztott valódinak látszó sebhely miatt maga a legismertebb emberek egyike a világon. Ergó, biztosan roppant gazdag is. Így, mivel azt gondoljuk, több pénze van, mint amennyi szerintünk illene, úgy véljük, igazságosan újraelosztjuk az anyagi javakat, amelyeket birtokol. Ezért úgy döntöttünk, hogy uraságát 20 000 usadollár megfizetésére kötelezzük, amelyet használt egycentesekben kell átutalnia a számlaszámunkra két percen belül. Méghozzá az általunk üzemeltetett Spermabankba. Mi a pénzmosással nagyipari méretekben foglalkozunk, színes és fehér mosást egyaránt

vállalunk. Utána a pénznek nem lesz szaga. Csak a lágy és üde érzés marad, meg az öblítőszer kellemetesen finom illata. De térjünk vissza az üzletre. Hol is tartottunk? Hja igen... Szóval, ellenkező esetben nem kegyelmezünk. Tehát, tömören: Pénzt vagy életet!

– Inkább az életet, mert a pénzt öreg napjaimra tartogatom – felelte azonnal Heri Kókler vicsorogva.

Egy darabig farkasszemet néztek. A hármasikrek bírták rövidebb ideig és elnevették magukat.

De Heri Kókler komor maradt, mert nehezen bírta, amikor molesztálják, javait akarják elidegeníteni, netán az életére törnek. Az égre emelte rövidlátó tekintetét, hátha onnan érkezik segítség, mert látható volt, hogy ezen a földön nem létezhet békés megoldás. Undorodott a gondolattól, hogy már megint ölnie kell. Hiszen nem szerette a vérontást, az erőszakot, jobban szerette a finom süteményeket és a gyümölcsfagyit. A hármasikrek, akik nettó ketten voltak, lapos pillantásokkal méregették a kivont szamurájkardját. Mivel nekik is volt zsebkésük, hát ők is elôvették.

A helyzet jól megfigyelhetően kezdett fokozódni.

A járókelők erre nyomban összecsődültek, mert már jól ismerték Heri Kóklert, akinél időnként balhék szoktak kialakulni. Ilyenkor rengeteg vér folyt, ami bizonyos kultúráltási fokon álló emberi lényeket igen-igen vonzott. Többen fogadásokat kötöttek, mások a szájukat nyalogatták, mintha vámpírok lennének, de talán azért, mert így is volt. Ők csak éjszaka jártak haza, miután jól beszívtak valahol, valakiből.

Heri Kókler szerény, visszahúzódó vidéki életet élt itt Landön belvárosában, kerülte a feltűnést és csak önvédelemből mészárolt le néha egy-egy betévedő, biztosítási ügynököt vagy néhány igen agresszíven hittérítő vallási szekta önkéntesét. Ez a hét már kezdett fárasztó lenni, mert mindennap jött valaki.

Már-már akciódús jelenet kezdett kibontakozni, amikor váratlanul minden másként alakult. A levegőből suhogás hallatszott. A nagyon magasról egy szendvicsért leugró, és éppen megérkező alpinista tornacipős talpával totál kilapította a gonosz ikreket, akik alvilági eszközökkel akartak nem kemény munkával megszerzett illegális jövedelemhez jutni, és akik most olyan szépen elpatkoltak, hogy még a pártatlan szemlélőknek is öröm volt nézni.

– Szinte mindig puhára esem – porolta le magáról a vért az alpinista, majd miután megveregette a meglepett Heri Kókler kissé döbbent arcát, elsétált egy bolt irányába, ahol vélhetően hamarosan szendvicseket soppingolt.

Heri megrázta a fejét. Visszadugta szamurájkardját, megigazította a késeit, majd elgondolkozva hümmögött egyet. Az előtte kisímuló, de még mindig kissé hullámzó vértócsában önnön arcát felrémleni látván sarkon fordult, és visszasietett otthonába.