Bolti ár: 1600 Ft
Kedvezményes ár: 1200Ft

Ízelítő a könyvből



Olyan romantikus volt, hogy ennél romantikusabb már nem is lehetett volna.

Adva volt hozzá minden: először is egy holdfényes nyári este, mely a Lándönban megszokottal ellentétben meleg volt és kellemesnek nevezhető, egészen olyan, mint amit a világ más normális országaiban tűrhető nyári estének neveznek.

Langyos szellő lengedezett, illatozó virágok pollenjei szállongtak szerteszét, amitől arra érzékeny egyének tüsszentési rohamot kaptak, ám némelyek ezt romantikus hangulatnak nevezték.

A természet lágy ölén, de még annál is közelebb, nagyon is megfogható intim helyen, egy valahol elterülő parkban, izgalmas légyott zajlott. A sűrű bokrok mélyén, gallyak, ágak, bogak, levelek és rejtett kutyakakik között két kiskorú tinédzser tett érdekes felfedezéseket azzal kapcsolatban, hogy mily nagyszerű dolog is, hogy az Úristen férfinak és nőnek, nem pedig hermafroditának teremté az embert.

Netán más egyéb, körmönfont módon, amiről most ne is beszéljünk feleslegesen, hagyjuk azt a csigákra.

De azért mégsem mehetünk el szó nélkül afelett, hogy például milyen rettenetes igazságtalanság lett volna a fent nevezett legfelsőbb személytől, ha a Teremtés utáni szaporodási technológiát oly módon alkotta volna meg, hogy a képmására teremtett faj is osztódással szaporodott volna, mint holmi közönséges zöldszemes ostoros. Hová lettek volna akkor a költők a szerelmes verseikkel, nem is beszélve az erkélyek alatt kitartóan kornyikáló trubadúrokról, és az irodalom fenkölt szépségű remekei sem születhettek volna meg, mint például a közismert Alfa Rómeó és Júlia.

Gondolatmenetünket kanyarítsuk azonban vissza Lándönba, és annak is egy parkjába, ahol a két, említett tizenéves kiskorú éppen azon volt, hogy... hmm... felfedezzék azt, amit egyelőre zsenge koruk miatt nem volt szabad mélyebben és behatóbban megismerniük.

– Ó, Heri – pihegte Hermelin, mert hogy ő volt az, a Rokforti Mágus és Kutyakiképző Okkultista Oskola frissen végzett első osztályának legjobb nume..., egy valóságos numera uno… azaz, legkiválóbb diákja. Az ifjonc pedig, akit ily elhaló nőiességgel rebegve megszólított, nem volt más, mint a híres-nevezetes Heri Kókler, a mágustársadalom köztudatába már bébi korában köteg dinamitként berobbant ifjú varázslósztár, aki nem is olyan rég immár másodszor is keményen elbánt a legyőzhetetlennek hitt gonosz Voltmárvolttal, a fekete mágia rettegett nagymesterével.

(Ez azt jelentette, hogy kinyírta őtet, mint állat.)

– Ó, Heri – szólt ismét a lány, olyan átéléssel, hogy Herinek mindene az égnek állt.

– Mmmmmmhhhhuuuhhhhhöööööö – mondta nemileg izgatottan Heri, miközben kiszabadította blúzából Hermelint. A nevezett, s felettébb felhevült állapotban leledző nőnemű egyed, elégedetten konstatálta ruházatának fogyását. Heri, aki tökös legényke volt ám – bár ezt jól rejtegette, mert mindenki meg volt győződve róla, hogy akkora pupák, mint hat másik – arra gondolt, hogy legszívesebben megszabadítaná Hermelint a melltartójától is.

A tettek mezejére lépett.

Előtte még véletlenül a kutyakakira, de azt ügyesen letörölte a cipője talpáról Hermelin fehér blúzával. Amikor megvolt a művelet, Heri ügyes mozdulatokkal nekilátott a kapocs kinyitásának.

Annak ellenére, hogy a rosszindulatú és buta feministák fennen hirdetik, hogy egy férfit úgy lehet legkönnyebben bezárni egy szobába, ha melltartókapcsot szerelünk az ajtóra, a jókezű Herinek, aki a varázspálcáját is hihetetlen elánnal tudta forgatni olykor, ha már nagyon muszáj volt, csekélyke gondot sem okozott a ruhadarab levétele.

Most, hogy ilyen közel volt a célhoz, egy perc megállást sem engedélyezett magának.

Oly régóta álmodozott már erről!

De persze eddig még sosem volt hozzá mersze.

Izzasztó éjszakai álmok, nappali merengések, s megannyi gyötrő bűntudatos gondolat után, amelyek miatt még a varázslástant is hanyagolta, itt volt előtte a lehetőség.

Határozott rántással szabadította meg a farmernadrágtól Hermelint, aki egy alig hallhatóan pihegett „Ó, Heri”-vel nyugtázta a tettet. Szemmel láthatóan cseppet sem izgatta, hogy a gyenge minőségű, távolkeleti országban gyártott ruhadarab szabálytalan alakú cafatokra szakadt az erős kézmozdulat hatására.

Hermelin igéző pillantást vetve lovagjára, oldalára fordult, majd felkönyökölve megkérdezte:

– És most mihez akarsz kezdeni velem, drágám?

Heri úgy válaszolt, mint egy igazi, kőkemény férfi. Nem köntörfalazott, nem lacafacázott, hanem kimondta, bele a közepébe, úgy, ahogy egy valódi mácsóhoz illik:

– Lehúzom a bugyidat! Kiszedem belőle a gumit! Aztán csúzlit csinálok belőle, lelövöm az összes mókust az erdőben, hogy feldaraboljam őket és megetessem velük az éhező aranybaglyaimat…


1. Dolby, a monó manó


– Herikém, egyetlenem! Unytyi-punyti kis bogárkám! Ébredj! – tolakodott be a brutális hang hősünk magánjellegű álomvilágába. Pont most, amikor már majdnem eljutott odáig, hogy a tettek mezejére lépjen.

Heri morgott valamit, de a hang nem akarta abbahagyni: – Hasadra süt a napocska! Vár a fincsi kis reggeli!

Heri szeme kipattant, és nagyra kerekedett, szinte azonnal megindult a nyálképzése is. Lelki szemei előtt megjelent egy hatalmas, félig átsült szalonnakupac képe, amely csak úgy csicsogott a finom, friss zsírtól. Még mielőtt nagyot nyelt volna, eszébe jutott, hogy ettől ő bizony el van tiltva. Oldalába nyilallott valami. Odakapta a kezét is, mintha egy ütvefúró hatolna bele, úgy fájdogált, de megnyugodott, mert nem volt ott semmi. Ami ilyen görcsösen kínozta, az nem volt más, mint egy kis fantomfájdalom, amit az eltávolított epeköve okozott. Az epeköve, ami miatt számtalan hihetetlen kalandba keveredett, ami miatt kis híján életét vesztette az előző részben, amely nem véletlenül kapta a kötet Összkár Díjas írójától a Heri Kókler és az epeköve címet.

Heri világhírű lett, de az epekövét kioperálta belőle a gonosz Voltmárvolt fekete mágus segédje, Mókus processzor, aki a fenekében gonoszkodó Voltmárvolt professzorral egyetemben az előző rész végén kilövődött a világűrbe, felrobbant, majd lelke eltűnt a negatív végtelenben.

Röviden: annyi lett neki.

De!

Azt beszélik egyesek, hogy Voltmárvolt talán mégsem halt meg.

Persze ez képtelenség, aki látta a fent említett halálának látványos körülményeit, nem kételkedhet ebben. Ám előfordult már mással is ebben a sötét világban, hogy egyszer már meghalt, de mégis visszatért szellem alakban.

Ám az élet nem állt meg. Heri sikeresen elvégezte a Rokforti Varázslókiképző és Kiseggítő Oskola első osztályát, majd a nyári szünet elején hazatért nevelőszüleihez. A komor és rosszkedvű, aranybagoly gyűlölő Mr. Dundyhoz, feleségéhez, Fekália nénihez, és a kis vézna, alultáplált, éppen ezért értelmileg is mélyen alulfejlett Dundy Nudlyhoz, aki unokatestvére is volt egyben.

Meg debil.

Heri szerette őket, mert érezte, annak ellenére, hogy az előző részben a halálát kívánták, az életére törtek, gonosz összeesküvés keretében addig akarták zsírszalonnával hízlalni, amíg az epeköve akkora nem lesz, hogy simán fel lehessen majd használni gonosz fekete mágia gyakorlatokhoz, a lelkük mélyén mégis kedvelik őt. Ezt nem tudni, mire alapozta, de azért valljuk be, szép volt tőle. A gyengébb idegzetű olvasót ilyenkor talán kileli a hideg és elérzékenyülten elpityeredve arra gondol, milyen nagy szívű gyerek is ez a Heri Kókler.

De nem!

Nem a szive volt nagy.

Az normális volt.

Hanem az epeköve!

Az volt ám a méretes, fekete mágiához való!

Szegény, szegény, Heri Kókler!

Alig hogy hepienddel végződött életveszélyes kalandja a legyőzhetetlen Voltmárvolttal az előző részben, újabb viharfelhők gyülekeztek törékeny kis feje felett. Nem is sejtette, hogy milyen sötét és fekete viharfelhők. Olyan sötétek és feketék, mint az a rettenetes gonoszság, amit az avatatlan szemek elől gondosan és tökéletesen elrejtettek.

Ó, ha Heri tudta volna, micsoda rettenet fenyegeti, biztosan leszaladt volna ennek a könyvnek a lapjairól!

De nem tudta, mert nem ismerte a forgatókönyvet, hehehe...

Heri Kókler mit sem sejtve nyújtózkodott pihepuha ágyában, amely kicsiny, száztíz négyzetméteres gyerekszobájának kétharmad részében helyezkedett el, közben ásítozott, nyögött és szuszogott.

– Arany kis gombóckám! – ömlengett Fekália néni a szájával, és mézes-mázas mosolyával igyekezett Herit kicsalogatni az ágyából.

– A kedvencedet készítettem reggelire – hízelgett a néni, miközben elégedetten hallgatta, hogy a fiú gyenge kis gyomra hatalmasat kordul.

Éhes emésztő-szervrendszere utolsó figyelmeztetéseinek egyikére Heri rugóként pattant ki az ágyból, és az elégedetten fújtató, kissé hájas Fekália néni társaságában lebattyogott a földszintre.

A nappali és a konyhával összekötött étkező ott kapott helyet, ahol most a rosszkedvű és hősünkkel mindig barátságtalan viszonyban lévő Dundy bácsi a mindenütt száradó bagolyguánót próbálta meg felsikálni a padlóról.

Erre nem sok esélye volt, mert a baglyok nehéz aromájú végterméke egyenletesen és kőkeményen borította be a padlót. Oly szilárdan keményedett rá, mint egy tubus kiömlött pillanatragasztó. A reménytelenség érzése, valamint a lassan az egész testét beborító bagolytrutyi mogorván morgóvá tette az amúgy is negatív életszemlélettel megvert Dundy bácsit.

– Jó reggelt, Dundy bácsi! – üdvözölte Heri vidáman.

Dundy bácsi amint meglátta, vigyázzállásba merevedett, akár egy tengerészgyalogos, mellkasát kidüllesztette, pocakját behúzta, szemét pedig a plafonra függesztette.

– Erőt, egészséget Heri Kóklernek! – kiáltotta tisztelettudóan.

– Pihenj! – intett neki Heri nagyvonalúan, mire Dundy bácsi nagyot fújtatva kiengedte ronda, hájas, nagy hasát, majd egyet böffentett. De az is lehet, hogy egy-kettőt.

– Na de Vakarin bácsi! – méltatlankodott Heri. – Tudod jól, hogy ezt a könyvet kiskorúak is olvassák. Mit gondolnak majd rólad? Azt fogják hinni – és nem alaptalanul –, hogy egy rettenetesen nagy tahó állat vagy. Ez pedig bizonyosan rossz hatással lehet az eladási statisztikákra. Előfordulhat, hogy a szülők, akik drága pénzen megveszik a gyereküknek ezt az értékes olvasmányt, mélyen elgondolkodnak azon, hogy érdemes-e olyan irodalommal fárasztaniuk gyermekük látószervét, amely nem fenkölt magasságokba, hanem az alpári vulgarizmus gusztustalanságába taszítja csemetéjük éppen csírázó szépérzékét. Tudod, Vastyúk bácsi, a rossz példa ragadós, akár a bagolytrutyi. Bizonyára sokan úgy vélik majd, nem érdemes belefeccölniük a címszereplésemmel futó igen kiváló sorozatba. Miattad az is előfordulhat, hogy csökkenni fog a példányszám, minek utána megtépázódik nimbuszom, tovatűnik világhírem, és egy napon azt veszem észre, hogy már meg is szüntem, mint folytatásos rémregény gyerekeknek.

Mr. Dundy sírásra görbűlő szájjal hallgatta Heri dorgáló szavait. Énvalójának legmélyebb rétegeibe gyűrűzött be a maró önvád, lelkét tüzes csípőfogóként emésztő lelkiismeretfurdalás marcangolta. Tekintete fátyolos lett, arca elsápadt, homlokát elöntötte a verejték.

– Istenem, mit tettem! – hörögte Dundy bácsi. Remegő kézzel felkapott az asztalról egy véletlenül ottfelejtett disznóölő kést. Már éppen azon volt, hogy egy határozott mozdulattal magába döfi, kiontva ezzel étellel, itallal bőségesen teletömött beleit, és ellobbantja életének imbolygó fényű gyertyalángját, de Heri nagylelkűen közbelépett.

– Ne! – mondta határozott mozdulattal.

Fekália néni rémülten nézte a jelenetet, de nem tudott közbeavatkozni, mert minden olyan gyorsan történt, hogy egy olyan szőke nő, mint amilyen ő is volt, nem tudta rögtön, első olvasatban megérteni.

Dundy bácsi kérdőn nézett Herire.

Heri felemelte mindkét kezét, mint ahogy hajdanán a nagy államférfi, Abraham Lincoln is tette.

Néhány másodperccel azelőtt, hogy lelőtték.

– Ne öld meg magad, Dundy bácsi! – mondta az ifjú titán határozottan, mégis annyi, de annyi érzelemmel a hangjában, hogy Fekália néni nem tudta megállni, hogy el ne sírja magát.

– Ha úgy gondolod, fiam... – hagyta magát rábeszélni Dundy bácsi. Felváltva nézett a vastag rétegben bűzölgő bagolyguánóra és feleségére, Fekália nénire. Ki tudja, miféle asszociációk kavaroghattak az agyában, ám végül kinyögte:

– Szar az élet! De ha Heri Kókler úrfi úgy akarja, akkor nem ölöm meg magam mégse.

– Pedig megérdemelnéd, de utálom a vért – szögezte le Heri egy kalapáccsal. A szögezéstől a bácsi fájdalmasan sziszegett, mintha porszem ment volna a szemébe.

– Én pedig a baglyokat utálom – merengett Dundy bácsi, de ez senkit sem érdekelt.

– Én a szőkenős vicceket utálom – szólalt meg Fekália néni.

– Én pedig Heri Kóklert utálom – szólalt meg Dundy Nudly, aki most toppant be, helyesebben egy egészen frissnek ható bagolyguánó miatt betoccsant a helyiségbe.

– Teneked nagyobb tisztelettel kellene lenned irántam – intette le egy húskloffolóval Heri bátran a nálánál jóval nagyobb marha unokatestvérét, aki tompa reccsenés közepette – ekkor tört be a koponyája – orral előre, nyitott szájjal és kinyújtott nyelvvel belefúródott a ragadós és vastag bagolybéltermékbe.

Ezen a gonosz háziakat kivéve mindenki jót nevetett.

Heri jelzett a kezével, hogy hagyják magára, mert révedezni akar.

Egy forró kapucchinóval a kezében kiült a teraszra. Ott elfogyasztotta könnyű, biotermékekből és mohából, zuzmarából álló reggelijét, amit a rokforti egyedem-begyedem főfelcsere írt elő számára, hogy valahogyan ismét működésre bírja zsírral átitatott májszervét.

Heri nem szerette a nyers füvet és a hámozatlan sárgarépát, de a májzsugorító gyógyvíz, amit utána jűízűen leküldött a gyomrába, kimosta a szájából a kellemetlen utóízt és a földet. A sarat találékony módon kiköpködte, a bogarak pedig a szájszagának inspirációs erejétől vezérelve maguktól kimenekültek a fogai közül vagy útközben megdöglöttek.

Heri elgondolkodva merengett az élet értelmén, felidézte Hermelin bombasztikus alakját, igéző szempárját, és arra gondolt, milyen jó is lenne egyszer ölre menni vele.

Heri már alig várta, hogy visszatérhessen a Rokforti Máguskiképző Kutyatanodába. Hiányzott neki a számtalan kaland, a barátok, az ellenségek, a mindennapi veszély, a kísérletek, a kísértetek, jó barátja, Hibrid, az óriás, a Kavicsjáték, az üvegezés, miegymás.

Éppen Einstein relativitáselméletének gyakorlati kritikáján morfondírozott, amikor egy váratlan pillanatban megjelent előtte valaki. Egy emberformájú kis kertitörpe teremtmény. Hatalmas két füle, dülledt kék szeme, zöld bőre, egy orra és ugyanennyi foga volt, ezenkívül pszichiátriai problémái, de ez nem derült ki rögtön. Az öltözete furcsa volt, felettébb furcsa. Ám ennek Heri egyelőre nem tulajdonított különösebb jelentőséget.

– Dolby vagyok, a házimanó – üdvözölte a világsztár mágusjelöltet a kis lény átszellemült hangnemben. – Annyira örülök, hogy uraságod méltóztatott szemügyre venni engem, hogy az hihetetlen. Mivel mazochista vagyok, ezért most meg kell büntessem magam.

Még mielőtt Heri bármit is tehetett volna, a törpefajzat kirántott az egyik picinyke zsebéből egy korbácsot, és iszonyúan megkorbácsolta magát.

– A nemjóját! – kiáltott fel Heri. – Ez aztán nem volt semmi!

– Kívánja uraságod, hogy mégegyszer megbüntessem magamat? Keményen, hogy még a vérem is kiserkenjen?

– Ne, ne! – kérlelte Heri. – Semmiképpen sem annyira, mert nem bírom a vért. Hánynom kell tőle.

– Dolbynak bűnhődnie kell! – mondta a törpe.

– De hát miért? – kérdezte értetlenül Heri. – Hiszen nem tettél semmi rosszat.

– De igen könnyen tehettem volna – felelte a monó manó. – Dolbynak időnként meg kell büntetnie magát. A gazdái megkövetelik tőle, hogy így tegyen. Dolby rossz, Dolby rút, Dolby mono, nem sztereo.

– Ez nekem magas! – rázta a fejét Heri. – Nem értek semmit. Fogalmam sincs, miért jöttél ide, és arról sincs halovány segédfogalmam sem, hogy mit óhajtasz tőlem.

A házimonó nagyot sóhajtott. A szemében fájdalmas hülyeség csillogott, ami egészen meghatotta Herit, aki szociálisan érzékeny volt a gyengék, az elesettek és különösen a komplett idióták irányában.

– Azért jöttem el a nagy Heri Kóklerhez, mert veszély fenyegeti az életét.

– Veszély? – csodálkozott Heri. – Miféle veszély fenyegethetne engem, a kibontakozófélben lévő hőst, aki egy könyvön belül kétszer is csúnyán elbánt a világ leggonoszabb feketemágusával, aki Voltmárvolt, de mostmár szerencsére Volt-

nincs.

A törpefajzat két kék szeme elkerekedett, apró ujját magasba emelte, mintha figyelmeztetni akarna valakit. Nagy, elálló füleit megrezegtette, majd beszélni kezdett rekedt, folytott hangon, mintha valaki állna a torkán.

– Dolby azt hallotta, hogy Heri Kókler élete nagy veszélyben forog.

Heri rászögezte a tekintetét.

Dolby ebből a szempontból tisztára olyan volt, mint Jézus. Rettenetesen utálta, ha szögezik.

– Ki mondta neked, hogy ártani akar nekem?

– Dolby azt nem mondhatja meg! De a nagy Heri Kókler nem mehet vissza többet Rokfortba, mert szörnyű veszély fenyegeti az életét.

– Miért nem mondhatod meg? – kérdezte gyanakodva Heri.

– Mert Dolby nem tudja – felelte a monó manó.

– Csak a gazdáitól hallotta, hogy nagy gazság készül Heri Kókler ellen.

Heri a fejét csóválta. Most már nem szögezte a tekintetét Dolbyra, így a házimonó megkönnyebbülten lihegett.

– Kérlek – nyögte – ne menj vissza többet Rokfortba, mert a gonosz erők szolgái sajtot csinálnak majd belőled.

– Sajtot? – nevetett Heri. – Még hogy sajtot...?

– Igen, igen – bólogatott elszántan Dolby.

– Na és miféle sajtot? – nevetett fölényeskedve Heri.

– Ementálit! – zokogta Dolby. – Tudod, amelyik telis-tele van lyukakkal.

Herinek torkán akadt a nevetés.

Nagyot nyelt, miközben érezte, hogy kileli a hideg. Negatív hangulat kerítette hatalmába.

Elgondolkozva figyelgette a ronda kis teremtményt, mintha csak az tehetne róla, hogy ilyen rossz híreket hallott.

– Dolby rossz hírt mondott – siránkozott a monó manó. – Mennyire sajnálom, ó, nagy Heri Kókler! Ha kívánod, megbüntetem magam. Például elektrosokkot adhatnék magamnak egy walkmanelemmel. Kívánod, hogy ambulanter ellássam a bajomat?

– A világért sem! – állította meg az utolsó pillanatban Heri, aki nem szerette mások szenvedését élőben nézni. Ezért nem is volt beálítva a tévéjén a CNN.

– Kérlek, uram, semmi képpen se menj vissza a Mágustanodába, mert ott halálnak halálával holsz! Gonosz erők fenik rád a kiskésüket. Meg a barátaid sem írtak neked, lehet hogy már el is felejtettek. – A monó szemében apró fény villant, jelezve, hogy ezúttal hazudik.

– Szóval elloptad a leveleimet? – döbbent meg Heri, aki ismete az eredeti történetet, és tudta, hogy most ezt kell kérdeznie.

– Izé... hmmm... nos... hát...

– Ezek töltelékszavak! – korholta Heri bossszankodva. Megragadta a monó torkát és szorongatni kezdte.

– Igen, igen, beismerem, ezek tényleg töltelékszavak – hörögte a monó.

Heri megrázta, mint a kettőhúsz az óvatlan falfúrót. Dolby felsikoltott, mert a ruhájából levelek tömkelege hullott a padlóra, elfedve Heri körül a bagolyguánót. A ketrecében szunyókáló félvak aranybagoly, aki a nagy zeneszerző, Ludvig von Mozart után a Ludvig keresztnevet kapta, a másik oldalára fordult. Ám ez az oldala is pont olyan volt mint a másik. Aranyozott.

– Engem igenis szeretnek a barátaim! – mondta idegesen Heri. – Te viszont nem szeretsz engem, mert azt akarod, hogy soha ne lássam őket. Azt akarod, hogy örökre itthon maradjak és többet ne találkozzak velük, a kilencesikrekkel, Hermelinnel... – Heri itt egy kicsit elmerengett, majd a feltoluló erotikus jellegű gondolatokat kiverte a fejéből, és tovább szorongatta Dolby nyakát.

– Nem, nem! – nyöszörögte Dolby. – Én igenis szeretem Heri Kóklert, sőt nagy rajongója vagyok. Meg kell mondjam, hogy úgy szeretem uraságodat, mint a levesben a sót, és azt kívánom, hogy törékeny élete örökkön-örökké virágozzon, és soha ki ne hunyjon azok miatt a gonosz erők miatt...

– Lári-fári  – bosszankodott Heri. – Nem fenyeget itt semmiféle veszély. Hacsak nem éppen te vagy az a gonosz erő – nézett rá gyanakodva.

– Én? – hökkent meg Dolby.

– Te bizony! – igenelt a fejével és az arcmimikájával Heri.

– De hát én egyáltalán nem... – próbálkozott egy gyenge kísérlettel a szegény kis monó, de hiába, mert Herit most sem lehetett megállítani.

– Azért jöttél, hogy merényletet kísérelj meg ellenem, igaz? – kérdezte Heri fenyegetően az aprócska teremtmény fölé tornyosulva. Közben elengedte a nyakát, de Dolby nemsokáig örülhetett, mert Heri rálépett a vastagbelére, amitől murisan kitüremkedett a szájából a nyelve.

– Hhhhhhhgggggghhhhöööö – nyögte erőtlenül Dolby, és eredménytelenül próbálta meg visszatuszkolni a szemgolyóit az üregébe.

Heri megsajnálta, és egy határozott mozdulattal lelépett a vastagbeléről.

Dolby hálás tekintettel nézett rá, olyaténképpen, mint legnagyobb jótevőjére szokott az ember.

– Szabadon engedlek, ha megígéred, hogy többet nem jössz ide.

– Nem ígérhetek ilyet – rázta a fejét a monó.

– Ha még egyszer a szemem elé kerülsz, esküszöm, hogy nem állok jót magamért! – fenyegette meg Heri, de hiába.

– Dolby rajongva szereti a nagy Heri Kóklert, aki kétszer is elintézte a gonosz Netuddkit, aki Voltmárvolt, de mostanra már szerencsére Holnemvolt lett.

– És? – kérdezte Heri gyanakodva, mint Columbo, csak neki nem volt annyira fél szeme, mint a detektívnek.

– Dolbynak kutya kötelessége, hogy megvédje szeretett Heri Kóklerének törékeny életét, még akkor is, ha esetleg beledöglik ebbe.

Heri nagyot sóhajtott. Reménytelenül nézett végig az aprócska teremtményen, úgy, mint ahogy az ember a gyógyíthatatlan idiótákon szokott, akikkel nem lehet mit kezdeni.

– Nem akarlak többet itt látni! Zavarod a köreimet.

Dolby szomorú képet vágott.

Vághatott volna vidámat is, esetleg valami olyat, amit egy dadaista művész festett, de Dundyéknek nem volt, csak ez az egy értékes festményük, amit valami Leonardo nevű ismeretlen művész festett.

Amikor meglátták, mi lett vele, nem örültek.

Amikor pedig a törpét is észrevették, idegrohamot kaptak. Pedig csak az a nyavajás festményük lett egy kicsit összevagdalva. Érthetetlen, miért voltak annyira oda meg vissza, amikor a keretnek például semmi baja nem lett...

Heri nem győzte őket megfenyíteni, annyira óbégattak meg siránkoztak, mintha valami nagy baj történt volna.

Dolbyt, aki nem volt hajlandó szép szóval elhagyni a ház szűkebb vonzáskörzetét, megkötözte, a szájába beletömködte az étkezőasztalon lévő damasztmintás abroszt, majd rosszkedvűen elásta a kert végében, mert már látni sem bírta.

De ekkor már Dundy bácsi össze volt kötözve Fekália nénivel, a szájukat leragasztotta egy kis ragtapasszal, hogy ne káromkodjanak annyit. Dundy Nudlyt bezárta a gardróbba, oda, ahol a legkevésbé volt szem előtt és a kiabálása sem hallatszott.

Heri felment a szobájába. Rádobta magát a születésnapjára kapott, bőséges aranyozású, igazgyöngyökkel ékesített szögeságyára, és gondolataiba merülve olvasgatta a rajongóitól és a barátaitól kapott leveleket.

Hermelin azt írta, hogy már nagyon várja a tanévet, mert anyira hiányzik neki – a tanulás.

A kilencesikrek értetlenkedő levelek tömkelegével bombázták, mert nem értették, miért nem válaszol nekik.

Heri az élet értelmén agyalt, közben pedig a jegesben talált tojásokkal bosszankodva dobálta az ablakából a büntetését töltő Dundy bácsit és az idegesnek tűnő Fekália nénit.

– Micsoda gazság! Ez a gonosz manó ellopta a leveleimet!

Éppen amikor befejezte a levelek olvasását, észrevette, hogy valaki őt nézi.

Felemelte tiszta, nemeslelkű és mély lélekről tanuskodó tekintetét, és szembenézett azzal, aki viszont éppen őt nézte.

Heri meghökkenve pislogott kettőt.

Volt is miért!

Ugyanis a newtoni fizika törvényeit meghazudtoló objektumra lett figyelmes. Egy repülőszőnyeg lebegett előtte.

Nem kettő, nem három.

Hanem egy.

Körülbelül öt méter magasságra a földtől, zajtalanul, ám mégis rettentően valóságosan.

Kilenc vigyorgó kis fickó nevetett rá, és a nevét kiáltozták!

– Heri, Heri, Heri – és ígytovább, legalább kilencszer.

– Controlles, Capslock, Shift, Pageup és Pagedown, Owerlay, Backspace, Delete, Altefnégy! – kiáltotta felviduló ábrázattal, komor gondolataiból önfeledt vigyorra fakadva Heri. – Barátaim! Ha tudnátok, mennyire hiányoztatok!

– Szia, Heri! – üvöltötték a kilencesikrek. – Tarts velünk! Hagyd itt ezt a büdös, bagolyszagú koszfészket, és gyere velünk egy jó kis kanmurira!

Herinek nem kellett kétszer mondani. Pillanatok alatt összepakolta a motyóját, a hátára akasztotta a tokban tartott Szputnyik 2000 típusú versenyseprűjét, a hóna alá vágta Ludvig ketrecét, amelyben a bagoly is ott fetrengett szegény. Miután hagyott némi élelmet és innivalót hőn szeretett rokonainak, akik rosszkedvűen figyelték ténykedését, felpattant a spéci verdára, és tovaszáguldott.

Egyenesen a következő fejezetbe.