Ízelítő a könyvből



Az éj sötét volt, akár a halál. Az égen kékesfehér villám vágott keresztül, de megmagyarázhatatlan módon nem kísérte mennydörgés ezt a hatásos fény effektet.

Valaki felkiáltott, mintha mondani akart volna valamit, de egy tompa puffanás utáni rövid hörgés végképp lehetetlenné tette, hogy valaha is megtudjuk, így volt-e vagy sem.

A Hold keskeny szeletét fekete felhők takarták. Ha nem takarták volna, akkor világosan kivehető lett volna a sarlóján horgászbottal ücsörgő, lábát lóbáló kisfiú, aki Dreamworks feliratú pólójában igen feltűnő hatást keltett.

A levegő hideg volt, csípős szél fújt.

Léptek dobogtak a járdán, mert későre járt.

Az utcák, terek kihaltak már, az emberek otthonaik melegében meghúzódva rejtőztek el a téli éjszaka borongós, rosszkedvű hangulatától, hogy a vacsora elfogyasztása után puha, meleg ágyból nézzék az esti filmet, a világ legnépszerűbb szappanoperáját, a Vak Angyalt.

Nem sokkal a kilenc órás hírek után egy fekete árny jelent meg a sötét kapualjban, a Death Street 13. szám alatt, ahol egy kisgyermekes házaspár lakott. Egy férfi és egy nő, ami Nagy-

Britanniában már egyre ritkábban fordult elő. Sokan megszólták őket ezért, néhányan egyenesen gusztustalannak tartották ezt az élettársi formát, amelyben ellentétes nemű emberek kötötték össze életüket, de ők nem törődtek vele, csak éltek tovább együtt.

Az alak körül kékesfehér energianyalábok vibráltak, szikrázva pattogtak le a testéről, hogy azután töltésüket és energiájukat veszítve elhaljanak a gyalogjárda aszfaltjában. A teremtmény szinte teljesen meztelen volt.

Csak egy zokni, egy Martens bakancs, egy alsógatya, egy kommandós cicanadrág és egy fekete hentesköpeny volt rajta, ha a fejére húzott sikoly-álarcot nem számítjuk.

Az alak legfeljebb két, esetleg három méter magas lehetett. Ám ez egyáltalán nem látszott rajta, mert olyan tartásban helyezkedett el, mint Arnold Schwarzenegger a Terminátor I-ben, azon pillanatban, amikor a jövőből a múltba vetődött. A férfi – mert férfi volt – évek óta gyakorolta ezt a testtartást, amit sok-sok gyakorlás után a „Hatásos megjelenés – szinte már fél siker” című, menedzsereknek írt kézikönyvből sajátított el. Fáradhatatlanul csiszolgatta, finomította, egészen addig, amíg szinte tökéletesen ment, így ilyen hideg, éjszakai körülmények közepette is képes volt bármikor felvenni ezt a pozitúrát.

Sötét volt, nagyon sötét.

Olyan sötét, mint a néger az alagútban.

Vagy mint a Negró a néger szájában.

De az is lehet, hogy olyan sötét, mint az alagútban lévő néger szájában a Negró.

Vagy...

Soha nem fogjuk megtudni, hogy milyen, mert az alak hirtelen megmozdult és felállt, a teste ennek következtében kiegyenesedett.

Most látszott, hogy mennyire nem kicsi.

Sőt, hogy ilyen nagyon nagyon nagy.

De sötét volt, az utcán senki sem járt, így senki sem látta, hogy a sötét alak kiegyenesedett.

A teremtmény megrázta gonosz, sikoly-álarcos fejét. Közben csúnya, szeméremsértő szavak hagyták el fekete ajkát, mert mélyen felbosszantotta a tény, hogy láthatóan senki sem látta hatásos belépőjét a történetbe, pedig annyit gyakorolta, és most nagyon úgy látszott, totál hiába.

A rémséges lény körülpillantott. Fekete maszkjából vörös szempár villogott, akár egy szemafor a tilos jelzés közben.

Miközben körbefordult, hogy meglelje a keresett 13. számot, megvillant a fekete köpenyének hátuljára hímzett fekete színű, mágikus felirat.

Ez állt rajta:

„Netuddki”

Ha bárki meglátta volna ezt a feliratot, minden bizonnyal ott helyben összeizgulja magát.

De senki sem látta, mert Netuddki sötétben settenkedett.

Az éj sötétje rejtette, hogy szörnyű, gonosz tettét végrehajtsa.

Az égen egy csapatnyi aranyszínű bagoly húzott keresztül.

Senki, még én sem tudtam, hogy mi a fenét keresnek itt. Most, amikor a világ leggonoszabb fekete mágusa éppen sorozatgyilkosságra készül.

Az alak felvihogott. A nevetése is gonosz volt, sőt kárörvendő. Megbízhatónak tűnő kutatások bizonyítják, hogy még a legelvetemültebb fogorvos sem nevet így soha fogfúrás vagy gyökéridegelés közben.

A baglyok eltűntek, mintha az előbb el sem húztak volna a kihalt utcarészlet felett.

Csend lett, síri csend.

A teremtmény hirtelen mozdulattal feltépte köpenyének tépőzárját, és valamit előrántott ruhájának egyik belső rejtekéből.

Egy tizenöt fontos krómacél krumplinyomó volt! Az alak halkan káromkodott, majd sziszegő hangot adott. A krumplinyomót visszadugta a köpönyeg mélyére, majd egy másik, ugyancsak hirtelen mozdulattal előrántott a ruha mágikus rejtekeinek másik, nagyon titkos zugából egy fehér üregi nyulat.

A fekete mágus ismét csúnya, nem kisgyerek fülének való szavakat sziszegett, ezek idézésétől ezennel el is tekintenénk, majd a következő néhány perc alatt a kis fehér, immár döglött jószágot visszadugta a ruhájának nagyon titkos üregébe.

Most már egy kevésbé hirtelen mozdulattal, de ismételten előrántott valamit. Egy színes tollseprűt!

A fekete mágus hangtalanul ordított, a földre hajította a tiritarka takarítóeszközt, majd módszeresen megtaposta, de lábujjhegyen, hogy ne csapjon felesleges zajt.

Amikor lecsillapodott a dühe, ismét a kabátjához nyúlt. Jobb kezével behatolt a jobb zsebébe, könyékig eltűnt benne, majd váratlanul az ujjai a bal zsebből kandikáltak ki. Tekintete egyszer csak váratlanul elhomályosult, ajkait sűrű sóhajok hagyták el, mert olyan helyre tapintott, ami jó volt, nagyon jó.

Amikor végzett, lihegett egy sort, majd ismét kotorászni kezdett a zsebeiben. Egyszer ő maga is eltűnt bennük, csak a cipőjének fekete sarka látszott ki belőle.

Percek teltek el így.

Ám hiába, mert nem találta meg, amit keresett.

Netuddki, akinek polgári neve egyébként Megawatt Voltmárvolt volt, de így senki sem hívta, mert gonosz mágus volt, és az ilyeneket nem hívták a nevükön, nehogy véletlenül megidézzék őket, tovább mérgelődött.

Ki tudja, meddig mérgelődött így, amikor három perc két másodperc múltán fekete papírtekercset rántott elő a legtitkosabb zsebéből, amely már egyenesen a Top Secret kategóriába tartozott, és sötét hangján gonosz hahotában tört ki.

A fekete lapon szinte világítottak a fekete betűk, amint a fekete alak fekete árnyéka reá vetült.

A lapon ez állt:

„A TERV”

Netuddki elégedetten felmordult.

Végre meglelte, amit ezidáig halálra keresett!

Köpönyegébe burkolózott, majd megindult a ház felé, ahol leendő áldozatai laktak. Óvatosan lépkedett. Fekete csizmája alatt megcsikordult a fekete úttest, a fekete kavicsok meg a fekete sár.

A Hold keskeny sarlóját egyre vastagabb és egyre feketébb felhők takarták el.

Netuddki talán ezért nem vette észre a sötétben azt a nyitott csatornát, amelynek tetejéről egy rosszakarója eltávolította a fedőt.

A következő pillanatban Netuddki ordítva eltűnt a feneketlen mélységben.

Fekete testét elnyelte a sötét város sötét fekáliafolyama.

Az utcára néma csend telepedett.

A csatornából langymeleg, de annál büdösebb pára szivárgott, és nehéz, büdös köd borította a nedves utcaköveket.

Néhány aranyszínű bagoly repült keresztül az égen, de ennek senki sem tulajdonított volna nagy jelentőséget, mert senki sem tudta, mit jelentenek ezen a világon az éjszaka feltűnő aranybaglyok.

Hirtelen felvihogott egy denevér.

Szárnycsapásait elnyomta egy fekete macska kaparászása, amely egészen közelről hallatszott.

Vészesen közelről.

A macska hirtelen megremegett, szerencsétlen pofájára meglepett arckifejezés telepedett, amikor kilépett belőle valaki.

Valaki, aki Netuddki volt.

A gonosz varázsló, aki olyan hatalmas fekete mágus volt, hogy nem lehetett csak úgy orvul eltenni láb alól, visszatért, hogy bevégezze, amit elkezdett.

Netuddki lesöpörte magáról a macska maradványait, kiköpött egy maréknyi macskaszőrt, eltávolította a nadrágjából a macska farkát, majd gyors léptekkel a 13. számnál termett.

Ott állt az ajtó előtt, és a névtáblát vizsgálgatta.

De mivel nagyon sötét volt, semmit sem látott.

Kotorászni kezdett a zsebében.

Egy porszívócső és egy női harisnyatartó tévedésből való elővarázslása után megtalálta azt, amit keresett.

Egy fekete öngyújtót, amit nyomban fel is kattintott. A fekete lángok fekete fényénél sötét tekintettel olvasta a névtáblát.

Amelyen ez állt:

„Dr. KÓKLER, PhD”

– Ez az! – suttogta maga elé. A következő pillanatban, ahelyett, hogy csengetett volna, fogta magát, és keresztülsétált a csukott ajtón, hogy hozzálásson rettenetes tervének végrehajtásához.

Ezen a világon nem létezett egyetlen ember sem, aki megállíthatta volna.



1,5. fejezet


Prológus


Netuddki végiglopakodott a földszinten, majd fellopakodott az emeletre, mert a nappaliban és a konyhában semmit sem talált. Lábujjhegyen lopakodott a rémesen nyikorgó lépcsőkön, majd tovább lopakodott előre, végig egy folyosón, amely Mr. és Mrs. Kókler hálószobájához vezetett.

A padlózat egyre jobban nyikorgott, már-már lehetetlenné téve a normális lopakodást.

Netuddki magában átkozódott, gonosz dolgokra koncentrált és rosszakarat kavargott a gondolataiban.

A falakat ízléses tapéta borította, amelyen árnyékok mozogtak.

Netuddki megállt, az árnyékok is megtorpantak.

Fürgén továbblépett, mire az árnyékok is továbbindultak, igaz, némi késéssel.

Netuddki a tükör elé ért.

Óvatosan belepillantott a sikoly-álarcos fejével. Rémülten felsikoltott, de röviddel ezután erőt vett magán, mert eszébe jutott, hogy a rémpofát már otthon is látta a borotválkozó tükrében. Memóriájában kutatva rövid úton eljutott a felismerésig: a szörnyeteg nem más, mint egy régi ismerőse, aki eddig sem bántotta, de majd most...

Nem kellett túlzottan sokáig várnia.

Kihúzta a köpenye alól a hordozható kaszát, amit már jóelőre pengeélesre fent, majd bekopogott az ajtón, ahol a mit sem sejtő Kókler házaspár aludt.

Odabentről motozás hallatszott, majd egy jóvágású férfiú nyitott ajtót. Meglepett volt az arca, ami nem is csoda, hiszen a saját hálószobájának ajtaján kopogtak. Fogalma sem volt róla, ki lehet az. Amikor meglátta a sikoly-álarcos rémpofát, amelyik ráadásul egy kaszát szorongatott a kezében, megdöbbenve suttogta:

– Maga meg mit akar?

– Az életedért jöttem! – röhögte rekedt hangján Netuddki, és nyomaték képpen meglengette a kaszáját.

A jóvágású férfi megkönnyebbült. Arcán halovány mosoly szaladt keresztül, olyan megfoghatatlanul gyorsan, mint ahogyan egy bogár kenődik szét a száguldó autó szélvédőjén.

A férfi óvatosan megfordult, és beszólt a szobába:

– Életem! Téged keresnek!

Egy gyönyörű nő jelent meg az ajtóban. Egyszál hálóingben volt, testének vonalai, gömbölyded formái teljesen elvonták a gonosz fekete mágus figyelmét a gyilkolásról.

– Őőőő, hmmmm, aaaaaa – hebegte Netuddki, és nyelt egyet.

– Maga meg kicsoda? – förmedt rá a hölgyemény Voltmárvoltra. – És főként, mit akar tőlünk?

– Izé... – nyelt még egyet Netuddki, miközben képtelen volt levenni a szemét a hölgy varázslatos testének titokzatos pontjairól. A látvány egészen megbabonázta, elfelejtette, hogy miért jött, miért vette fel otthon a gonosz álarcát, miért fente ki a kaszáját, miért lopakodott az utcán, miért hatolt be a csukott ajtón keresztül a házba, hogy miért bámulja ennyire önfeledten ezt a gyönyörű nőt, és hogy miért ilyen hosszú ez a mondat.

– Beszéljen, jóember! – noszogatta a nő. – Magyarázattal tartozik nekünk! Miért tört be az otthonunkba éjnek idején?

– Hát... – hümmögött Netuddki. – Én igazán nem is tudom... – szabadkozott, miközben kétségbeesetten próbálta meg összeszedni a gondolatait. – Ja, tudják, az a hülye forgatókönyv. Na, abban az áll, hogy nekem ide be kell törnöm és mindenkit meg kell öljek.

– Baromság! – rázta a fejét a férfi.

Netuddki sziszegett közben, mert nagyon fájt neki a fejrázás.

– Nem minősíthetem a forgatókönyvet – szabadkozott tovább Netuddki. – Én is gázsiért dolgozom. Ha nekem az a dolgom, hogy mindenkit megöljek a házban, méghozzá a mai éjszaka, akkor azt kell tennem, nincs mese.

A hátuk mögül bizonytalan léptekkel egy tízhónapos kisfiú közeledett az előszobában.

– Apu, anyu! – mondta a csöppség. – Nem tudok aludni. Már kiolvastam az akadémiai szótárat, de annyira unalmas, hogy azt el sem tudom mondani. Nem kaphatnék legalább egy altatót?

– Kicsikém, te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy altatót szedj – intette le az anyja. – Inkább énekelek neked egy dalt a tengeri sünök metakommunikációjáról – javasolta, és megsimogatta a kis buksiját.

– A tengeri sünök metakommunikációjáról? – örült meg a gyerek. – Az nagyszerű lesz! De mit keres nálunk ez a bácsi? – lepődött meg a fiúcska. – És miért van a fején az a hülye álarc? Azt hiszi, hogy akkor nem fogják felismerni? De hiszen a köpenyének a hátuljára rá van írva, hogy „Netuddki”.

– Netuddki? – lepődött meg a két szülő. – Azt mondod, az van odaírva, hogy Netuddki?

– Igen, azt! – bólogatott a gyerek. – Miért, ki a fene az a Netuddki?

A szülők elsápadtak.

– Ne tudd, ki az a Netuddki – hebegte az apja.

– A leghatalmasabb feketemágus a világon – suttogta az anyja.

– Ha tényleg ő az, akkor nekünk lőttek – tette hozzá az apja, és síróssá vált a hangja.

Netuddki szabadkozni kezdett:

– Igazán jólesik, hogy ilyen nagyra becsülnek, de tényleg nem is tudom, hogy mit mondjak. Csak a munkámat végzem. Semmi sallang vagy húscafat. Csak egy-két suhintás, precíz munkatempó, tűrhető munkamorál meg miegymás. De az évek munkája ezek szerint meghozta a hírnevet. Köszönöm.

– Meg akar minket ölni? – kérdezte a kisfiú rémülten.

– Igen, drágám – szaladt oda hozzá és ölelte át az anyja. – De ne félj, nem fog fájni. Csak egy suhintás, és már vége is. Ennek a bácsinak nagy gyakorlata van már.

– Jó kezekben leszünk – bíztatta szomorúan az apja, aki még mindig nagyon jóvágású volt, pedig eddig egyetlen vágás sem volt rajta.

– Igyekezni fogok, hogy gyorsan túl legyenek rajta – ígérte Netuddki. – Szóljanak nyugodtan, mikor kezdhetjük.

– Várhatnánk még néhány évet – próbált alkudozni az apa.

– Sajnos, nem megy – rázta a fejét Netuddki. – Mindjárt vége a fejezetnek. Az író elképzelései szerint a fejezet végén maguknak meg kell halniuk.

– De hát mi is nagy mágusok vagyunk, nem olyan könnyű minket eltenni láb alól! Főleg, ha ketten vagyunk egy ellen – próbált meg kibúvót keresni Mr. Kókler. – Logikátlannak tartom, hogy mindkettőnkkel egyszerre akar végezni. Ne vegye sértésnek, de ez önre nézve sem veszélytelen.

– Mire célozna? – vetette közbe Netuddki.

– Ha lenne nálam egy 38-as Smith & Wesson, akkor pont a homloka közepére...

– Esetleg nem lehetne találnunk valami megoldást, hogy… – vetette fel Mrs. Kókler.

– Sajnos nem tehetek semmit – tárta szét a kaszáját a fekete mágus. – Mint már említettem, én is csak a munkámat végzem. Ha nem csinálom tisztességesen, egyik napról a másikra az utcára kerülhetek, mert se szó, se beszéd, ki fognak írni a könyvből. Ezt pedig igazán nem akarhatják...

– Ó, azt tényleg nem! – szabadkozott udvariasan Mr. Kókler. – De biztos vagyok benne, hogy sikerül valami megoldást találnunk a problémára. – Összenézett a feleségével, majd Netuddkira kacsintott, aki nem tudta mire vélni a dolgot. Meg is kérdezte:

– Mire gondolnak?

– A szexre – felelte a kisfiú helyettük. – Amióta nemileg érettek, a szabadidejük zömét erre fordítják. Azóta semmi kutatás, mágiafejlesztés, elmélyedés a varázstudományokban, csak mindig az a szex.

– Édes fiam – csattant fel az apja –, ha mi nem foglalkoztunk volna az említett téma gyakorlati megvalósításával, akkor te még mindig csak egy erotikus gondolat lennél az agyunkban.

– Mindig ezt mondod – intette le a gyerek.

– Mert így is van, kisfiam – simogatta meg a fejét az anyja. – Te ezt még nem érted, de ha majd nagyobb leszel, te is rájössz, mi az a libidó.

– Mi az, mami? – faggatta a kisfiú.

Netuddki türelmesen hallgatta őket, de most már közbe kellett szólnia.

– Kérem, ne tereljük mellékvágányra a beszélgetést. Az én időm is véges, de holnap korán kell kelljek, mert ki kell menjek a piacra. Ha ma este nem végzek időben önökkel, holnap egész nap álmos, fáradt és rosszkedvű leszek. Ezt pedig remélem, nem akarják. Nincs rosszabb, mint egy fáradtan leélt nap.

– Ó, Mr. Netuddki – szabadkozott Mr. Kókler – félre ne értsen, nem az időt akarjuk húzni. Inkább szeretnénk egy megoldást javasolni a problémáinkra.

– Miféle problémáinkra? – értetlenkedett Netuddki.

– Miről beszéltek? – szólt közbe a kisfiú. – Ez a bácsi azért jött, hogy megöljön minket az éles kaszájával. Én ezt nem akarom! – nyafogott a csöppség.

– Nyugodj meg, picikém, mi sem akarjuk.

– Csak az a csúnya bácsi – mondta a gyerekkel incselkedve Netuddki, és a sikolyos álarcának legörbülő szájrészét két kezének ujjaival felfelé húzta. Ettől mulatságos, mosolygós lett a rémpofa-maszk, a kisfiú is megint mosolyogni kezdett rá.

– Tehát miről lenne szó? – kérdezte gyanakodva Netuddki.

A házaspár egymásra nézett, kissé idegesen elmosolyodtak, majd a férfi beszélni kezdett:

– A feleségemmel együtt arra gondoltunk, nem lennénk hálátlanok, ha esetleg egy olyan kompromisszumos megoldást sikerülne találnunk, hogy nekünk ne kelljen még meghalnunk, ugyanakkor uraságod sem veszítené el az állását.

– Hát bizony, maguknak aztán fogalmuk sem lehet róla, hogy milyen nehéz manapság egy ilyen remek állást találni – tárta szét a kezét Netiddki. Közben a kaszájával véletlenül átszúrta az előszoba falát. – Nem volt könnyű elnyerni. Óriási volt a túljelentkezés, de nekem sikerült bekerülnöm. Pokoli nehéz volt, de ördögöm volt, és így sikerült.

– Igen, igen – a jó kapcsolatok gondolom az ön pályáján is nélkülözhetetlenek – bólogatott sokat sejtetően Mr. Kókler.

– Úgy, ahogy mondja – értett egyet Netuddki. – De az még nem minden. Fontos a munkamorál, a szakmai felkészültség és a hivatástudat. Azóta is egyfolytában halálosan komolyan veszek mindent, ami a munkámmal kapcsolatos.

– Mindezt megértjük, ám volna egy olyan ajánlatunk, amely véleményünk szerint egyformán kedvező lenne uraságodnak is, de a mi számunkra is hasonló előnyökkel járna ahhoz képest, hogy a jelenlegi állás szerint most mindannyiunknak meg kellene halnunk.

Netuddki elmerengett. Látszott, pro és kontra mérlegeli a lehetőségeket. Elgondolkodva kapargatta a maszkját, végül azt mondta:

– Mire gondolnak?

– Mondtam már a bácsinak... – vihogta a kisfiú, de lepisszegték. Ezután csendben maradt. Az anyja karjaiban ült, és onnan figyelte a kibontakozó eseményeket.

– Arra gondolnánk, hogy nem lennénk bizony hálátlanok, ha mégiscsak valahogy elintézhetnénk ezt a kényes kérdést – vetette fel az apa.

Netuddki megrázta a fejét.

– Ha arra gondolnak, hogy mégse öljem meg magukat, akkor sajnos csalódást kell, hogy okozzak. Egyszerűen nem térhetek haza úgy, hogy nem végeztem el egy ilyen fontos munkát. Nekem is vannak feletteseim. És a kötelességtudat, persze. Arról még szót sem ejtettem.

– És ha esetleg pénzt ajánlanánk azért önnek, hogy uraságod mégsem öljön meg minket...

– Nos, ez így már természetesen más – bólogatott Netuddki. – Miért nem ezzel kezdték?

– Izé... – szabadkozott Mr. Kókler. – Látván uraságod mély, elkötelezett hivatástudatát, nem is mertük azt gondolni, hogy egy kevés pénzzel elérhetjük, hogy életünk megmaradjon.

– Egy kevés pénzzel semmiképpen sem érhetik el – rázta a fejét Netuddki. – Csakis sok pénzzel. Méghozzá nagyon sokkkal. – A gonosz mágus szemében a kapzsiság fénye csillant.

– Mennyire volna szüksége? – kérdezte Mrs. Kókler.

– Mivel vannak kollégáim, és azoknak is fontos, magas beosztású munkatársaik, azt hiszem, ötmillió font nem lenne kevés. De biztos, ami biztos, hogy egészen bizonyosan elég legyen, mit szólnának inkább tízmillióhoz. Ennyiért még azt is el tudnám intézni, hogy kétszáz évig éljenek. Új személyazonnosságot kapnának, ezzel a kaszával akár itt helyben elvégezhető egy kisplasztikai műtét, tehát új arcot is kapnának. Húszmilliót csak megér, ha az embernek nem kell hozzá meghalnia, nem igaz?

– Ez nagyon sok pénz – mondta óvatosan Mr. Kókler. – Mi lenne, ha ezt még egy kicsit átgondolnánk mindannyian?

– Gondolják át, de ne sokáig gondolkodjanak, mert meggondolom magam. Vagy ami még rosszabb, tovább is emelhetem az árat.

– Ne, azt ne tegye! – könyörgött Mr. Kókler. – Az árat ne emelje! Akkor inkább öljön meg minket mind egy szálig. De többet nem fogunk fizetni. A pénzt öreg napjainkra tartogatjuk.

Bolti ár: 1600 Ft
Kedvezményes ár: 1200Ft