Bolti ár: 1600 Ft
Kedvezményes ár: 1200Ft

Ízelítő a könyvből



Miután legyőztük ellenségeinket, viszonylag békés hétköznapok költöztek a városba. Bitumen és Tök Ász annyira összebarátkoztak azután, hogy utóbbi kihúzta előbbit a felhőkarcolóból, amelybe nevezett súlyosan beleszorult, hogy immár közös esküvőt is terveztek.

Rövidke hányás uőtán elbúcsúztam tőlük, és elkezdtem megint saját, piti kis életemet élni. A napi néhány fegyveres rablás, gyilkosság és erőszak, tanárlelövés és drogos bandaháború kivételével szinte semmi nem történt a városban. A hétköznapok szürke egyhangúságban teltek. Általában a nap 25 órájában magányosan ábrándoztam Miértjégkrémről. Hogy ez hogy lehet? Úgy, hogy minden nap egy órával korábban keltem fel, hogy kijöjjön ez a remek átlag. Amikor nem ezt tettem, akkor legjobb haverommal, Gerivel lógtunk. őt velem ellentétben felvették az atomfizika egyetemre, ahol maghasadást és részecskegyorsítást tanult. Nagyon szorgalmas fiú volt, gyakran hazavitte a kísérleti munkáit, így otthon is tudott gyorsítani és hasítani.

Geri egy kihalt lakótelepen élt. A környékben régebben néhány tízezer ember lakott, de amióta Geri egyetemre járt, ők rejtélyes módon egyszercsak eltüntek. Ki tudja, hogy mi történhetett velük. Nyomok nem maradtak, csak az üres, kiégett lakások. De Gerit nem érdekelték az emberek, teljes mértékben a tanulmányainak szentelte az életét. Mint ahogy a volt szomszédai is ezt tették, de ezt szintén nem tudta a máris kissé szórakozott professzor benyomását keltő Geri...

Mint ahogy azt sem, hogy valójában én vagyok a Csókember. Mindig jelmez nélkül, hétköznapi kisestélyimben mentem hozzá dumálni, így mély haverom egyáltalán nem gyanakodott. Ma is igazán jót beszélgettünk, nagyokat röhögtünk, és többször meg is állapítottuk, hogy még mindig szinte mások szájában érezzük az utánozhatatlan, semmi máshoz sem hasonlítható szuperhamburgerünk ízét, amely soha nem jöhetett volna létre, ha nincsenek a karakteresen fűszerezett, márkás kutyatápok.

Mint ahogy Geritől megtudtam – aki egyszer találkozott még búcsúzásképpen a volt munkaadójával, a hamburgeressel –, spéci hamburgerünkről nem volt könnyű leszokniuk a törzsvásárlóknak. Néhánynak komoly elvonási tünetei jelentkeztek. Különös módon, amikor éhséget éreztek, nem a gyomruk korgott, hanem szűkölni kezdtek. Megint mások pedig megugatták a holdat, néhány kivételesen jó fizikai állapotban lévő fiatal férfi pedig, némi feltűnést keltve, ugatva megkergette a macskákat. De mint ahogy mondani szokás, minden rosszban, ebben is volt azért valami jó. A városban a pszichiáterek minden eddiginél több beteget gyógyíthattak, és a diliház is rekord összegű  állami támogatást vághatott zsebre, mivel telt házzal üzemelt már hónapok óta.

Miután jól kibeszélgettük magunkat, Geri rávett, hogy menjek el vele és néhány egyetemi kiscsoportos társával egy buliba. Nagyon nehezen szántam rá magam, mert tudtam, ha elmegyek velük, akkor ma este ki kell hagynom Miértjégkrém esti jógájának megfigyelését. Sokáig hezitáltam, de végül beadtam a derekamat. De persze nem úgy, mint ahogy a csajok szokták a bulikban...

De erről majd később. Mentségemre szolgáljon, hogy eközben is végig Miértjégkrémre gondoltam.

Nagy hülyeséget csináltam, de ezt akkor még nem sejtettem. Pedig a nénikéim mindig mondták, hogy ne igyak, mert ha iszom, akkor nagyon állat tudok lenni otthon, ha hazaérkezem.Amióta megtörtént az átváltozásom, egyáltalán nem ittam alkoholt. Főként tápoldattal oltottam a szomjamat, és időnként mohón ettem a friss virágföldet. De persze erről senkinek sem beszéltem, mert nem akartam zárt osztályon végezni ezt a könyvet.

A buli laza volt, a társaság is jónak ígérkezett. Ráadásul egész jó csajok is akadtak. Igen, a horgomra. Vagyis a kukacomra. Na, ezt inkább nem részletezem, mivel nem vagyok egy rutinos nagy horgász. De mivel a szívem Miértjégkrémé volt, csak a testem adhattam oda a lányoknak. Még emlékszem rá, hogy mennyire elégedettek voltak ezzel is. Amikor teljesen amortizálva és végtelenül kimerülve, holtfáradtan mély álomba merültek, mindgyikük ajkát az óh, Peter szócskák hagyták el. Ebből merészeltem levonni a következtetést, hogy így volt.

Én nem akartam idegen helyen aludni, mert éreztem, hogy megváltozott fiziológiám miatt esetleg veszélyes lehetek másokra, de ami még rosszabb, esetleg saját magamra is. Úgy döntöttem, hogy inkább hazatérek békés otthonomba, ahol távollétemet kihasználva a nénikéim bizonyára már megint fergeteges bulit tartottak. Igen, ilyenkor mind a ketten éjjel fél egyig nézték a képújságot a teletexen.

Hogy mi történt azután, hogy hazatértem, fogalmam sincs. Érdekes módon a hosszú esti séta ellenére sem bomlott le bennem az a tényleg kis mennyiségű alkohol, amit egy üveg sörből az est folyamán magamhoz vettem, hanem még jobban kiütött. Rádöbbentem, hogy félig virággá változva képtelen vagyok lebontani az alkoholt, de ekkor már túl késő volt. Elkezdtem otthoni ámokfutásomat, amelyről már csak másnap délután értesültem nénikéimtől, amikor felébredtem delériumos álmomból. Ezer szerencse, hogy nem változtam át félig rózsává, mert könnyen lehet, hogy véletlenül megszúrtam volna őket.

– Jaj, mi történt? – kérdeztem, amikor magamhoz tértem.

A nénikéim sokat sejtetően összenéztek, majd vonakodva mesélni kezdték, hogy mi is.

– Ugye, fiam, mindig mondtuk neked, hogy ne igyál, mert ha iszol, akkor nagyon hülye leszel?

– Nem szoktam inni! – védekeztem.

– Hát ez látszott is rajtad! – bökte ki az egyik nénikém.

– Hogy érted ezt? – kérdeztem rosszat sejtve.

– Nagyon kivetkőztél magadból, Peter! – dorgált meg a tekintetével a másik nénikém is.

– Jaj nekem! Mit tettem? – fogtam a fejem elsápadva. Rosszat sejtettem.

– Inkább ne is kérdezd, fiam! – csóválták a fejüket a nénikéim.

– De muszáj, mert a rendező bá’ az előbb mondta – tártam szét a kezem sajnálkozva.

A rendező bólogatott, és a szemem sarkából láttam, hogy fél kézzel állított valamit nőnemű asszisztensének mellbimbóján.

– Sajnos, fejbe kellett vágnunk egy konyhaszékkel... – vallotta be töredelmesen az a nénikém, aki a férfi volt kettőjük közül. – Csak így tudtunk mély álomba szenderíteni...

– Szóval azért van ez a hatalmas nagy púp itt a fejemen!? – jajongtam, és fájdalmasan simogattam a sérült részemet.

– Az nem a fejed, fiam, hanem a térdkalácsod! – figyelmeztetett a nénikém. Kettőjük közül most az, amelyik a jóindulatúbb volt.

– De hát mit tettem, amiért ilyen súlyos büntetést kellett kapnom? – kérdeztem bűnbánattal teli hangon.

– Erről inkább ne is beszéljünk! – csóválták a fejüket továbbra is a nénikéim.

– De beszéljünk csak! – erősködtem. – Nagyon sajnálom, amit tettem. De kérlek, meséljétek el, hogy mi volt az! Hiszen nem lehet őszintén bűnbánatot tanúsítani annélkül, ha nem tudja az ember, hogy mit is kell írni a számlájára.

A nénikéim tekintette találkozott egy pillanatra. Mivel már nagyon régen együtt éltek, fél szagokból is megértették egymást. Egyikük bólintott, mire a másik a fejét rázta. Akár az öreg házasoknál, teljes volt közöttük az összhang.

– Hát jól van, fiam, ha mindenáron hallani akarod, akkor elmesélem – mondta az egyik nénikém, mire a másik beszélni kezdett.

– Amikor hazajöttél, elfelejtetted kinyitni az ajtót, ehelyett egyszerűen ajtóstól rontottál a házba.

– De ezt még elnéztük neked, mert nagyon szeretünk – vágott a másik szavába az első nénikém.

– Igen, elnéztük – bólogatott a másik. – És azt is elnéztük neked, amikor utcalányoknak néztél minket és arról érdeklődtél, hogy mibe kerül nálunk egy menet.

– Igen, elnéztük – bólogatott a másik is.

– Sőt, azt is elnéztük neked, mert nagyon szeretünk, amikor kidobtad a tévét az ablakon, mert ki akartad kapcsolni, de nem találtad hozzá a távkapcsolót.

– Igen, elnéztük neked, mert nagyon szeretünk...

– Azt is elnéztük – folytatta a másik nénikém –, amikor véletlenül piszoárnak nézted a vízforralót, és tele is töltötted. Sőt, még tovább is...

– És be is kapcsoltad! – figyelmeztetett felemelt ujjával a másik nénikém, aki nem siklott csak úgy át a részletek fölött.

– És azt is eltűrtük, hogy kipakoltál a hűtő­szekrényből és megágyaztál odabent magadnak, mert állítólag túl meleged volt a saját szobádban...

– De csakis azért, mert szeretünk téged, fiam! – szólt fátyolos hangon a másik nénikém.

– Még azt is eltűrtük, hogy odakakkantottál a nappaliban a szőnyeg közepére...

– De amikor teletűzdelted fogpiszkálóval, és kijelentetted, hogy sünike a mai naptól kezdve nálunk fog lakni, na, akkor aztán tényleg betelt a pohár!  – A nénikéim vésztjósló pillantást vetettek rám.

Mit mondjak, megsemmisülten üldögéltem. Egyszerűen nem is tudtam mit mondani. Próbáltam értelmes szavakat találni, de képtelen voltam bármit is kinyögni. Megkíséreltem valamiféle bocsánatkérés félét összehozni, de ehelyett csak nyögtem, mint a hascsikarásos beteg. És vörös volt a képem, akár egy rózsának, és úgy éreztem, égek, mint a rongy. Borzasztó volt, hogy ebből a szörnyűséges ámokfutásból én semmire sem emlékeztem.

A szobámba kullogtam, majd elhatároztam, hogy szégyenemben vagy meghalok vagy elköltözöm innen.

Mindkét megoldás lényegében a halállal ért fel számomra. Ha meghalok, az egyértelmű, hogy miért jelentette volna ezt. A költözés viszont azért okozott volna hasonló traumát, mert akkor nem láthattam volna többet Miértjégkrémet jógázni. Nélküle pedig semmit nem ért már nekem az élet.

Sokáig tépelődtem, ami egy félig ember félig virág élőlény esetében valljuk be, nem volt veszélytelen elfoglaltság. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy inkább elköltözöm valahová albérletbe. Igaz, hogy ott már nem láthatom majd mindennap Miértjégkrémet jógázni, ám legalább az életem megmaradhat. Ez utóbbi lehetőség felvillanyozott, és elhatároztam, hogy életem hátralévő részét arra fogom felhasználni, hogy álmaim és vágyaim nője végre az enyém lehessen.

Másnap már el is költöztem. A nénikéim sopánkodtak, marasztaltak, de szerintem ez csak kamu duma lehetett. Ezt a meggyőződésemet arra alapoztam, hogy amikor kiléptem az ajtón, a nyílászáró pedig bezáródott a hátam mögött, egészen határozottan pezsgősüveg pukkanását hallottam, az ablakon pedig tüzijáték fénye szűrődött ki. Esküdni mertem volna rá, hogy a kéményen szerpentinek és konfettik repültek fel az égbe, mindeközben pedig örömkiáltásokat véltem hallani a lakásból.

Megvontam a vállam. Az új albérletemben már várt az idős Sarah néni, akinél olcsón tudtam egy szobát kivenni. A szoba takaros volt. A néni persze már nem, hiszen közel nyolcvan éves lehetett, és már nehezen mozgott az ágyban. Mindazonáltal még voltak vágyai. Már megismerkedésünk másnapján be akart avatni a titkaiba. Rá akart venni, hogy életének nagy szerelmeit csak tömören, címszavakban felsoroló, lexikonnyi terjedelmű, önéletrajzi ihletésű gyűjteményét most azonnal olvassam el, amelynek egyszerűen csak azt a költői címet adta, Sarah bugyiban.

Határozott tiltakozásom ellenére is rám tukmálta a remekművet, amelyet kénytelen voltam magammal vinni a szobámba. De persze nem olvastam belőle egyetlen sort sem, hiszen több más sürgető problémát is meg kellett oldanom az elkövetkező napokban. Legelőször is azt, hogy orvosoljam heveny visszketésemet, amelyet a fergeteges buli után szereztem valamelyik bimbózó, ám ezek szerint kissé nemi beteg kis virágszáltól. A kór persze legnemesebb testrészemet támadta meg, ami olyannyira kellemetlenül érintett, hogy emiatt szuperhősi feladataimat sem voltam képes maradéktalanul ellátni.

Például tegnap is belecsöppentem egy utcai verekedésbe, de nem voltam képes elintézni a rosszfiúkat, mert bunyó helyett állandóan vakaróznom kellett. Amikor már füstölt a sok vakarástól a gatyám eleje, inkább úgy láttam jónak, hogy hazamegyek és otthon vakarózom. Még szerencse, hogy ellenfeleim szó szerint halálra röhögték magukat a látványtól, így végül is, ha nem is egészen úgy, ahogy azt terveztem, de mégis sikerült elintéznem őket. Egy internetes oldalon rátaláltam a biokertészi jótanácsra, hogy ilyen esetben mi a teendő. Friss, meleg tejjel kell kezelni a beteg növényt, amelytől az vagy meggyógyul, vagy nem. Mivel én roppantul optimista fiatalember voltam, bíztam, mint ahogy a fiatalok szoktak bízni. Kértem Sarah nénitől egy bögre meleg tejet, majd bevonultam a szobámba.

A néni nagy kukkoló volt, de hát honnan is sejthettem volna ezt róla. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ott áll a kulcslyuk előtt és végignézi, ahogy természetes módszerekkel akarom leküzdeni a kellemetlen betegséget. Sokáig és hosszan mártogattam bele, közben pedig furcsa pofákat vágtam. De miért is ne vágtam volna, hiszen azt gondoltam, magam vagyok, és úgy okoskodtam, miért is ne vághatnék akármilyen pofát, ha magányomban éppen arra szottyanna kedvem?

Másnap Sarah néni nagyon huncut mosollyal fogadott. Visszakérte önéletrajzi ihletésű írását, amelyet azzal indokolt, hogy valamit sűrgősen bele kell még írnia. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem tőle, hogy mi indokolja ezt a nagy sietséget.

Sarah néni kacéran rám mosolygott, majd kibökte:

– Drága fiam! Többszáz szeretőm volt, három férjet eltemettem, ebből kettőt élve, de soha nem sejtettem, hogy ezt ti így töltitek...